Egyes meglátások szerint a tizennegyedik század közepén Európában dúló pestisjárvány hozzájárult a társadalmi átalakuláshoz, véget vetett a középkornak, aminek eredményeképp kibontakozhatott a reneszánsz és az újkor. Felmerül a kérdés: a négy évvel ezelőtt kirobbant koronavírus-járvány milyen hatással volt korunk emberére, és a poszt-Covid szindróma változatos formáiban fennálló egészségügyi panaszokon túl milyen tartós társadalmi következményeket hagyott maga után.
Úgy vélem, hogy a koronavírus legnagyobb hozadéka a szebb jövőhöz fűződő remény totális megsemmisítése. A gazdasági válság, a szociális szakadék elmélyülése, az éghajlatváltozás, a tömeges migráció és a terrorfenyegetettség már korábban is kihívások elé állították az emberiséget, ebben a permanens krízishelyzetben adta meg a kegyelemdöfést a világjárvány, végérvényesen szétzúzva azt a sokáig fennálló meggyőződést, miszerint évről évre élhetőbb jövő elé nézünk.
Előtte ugyanis évtizedeken keresztül tartotta magát a szép holnapba vetett hit, mindenki bízott abban, hogy utódai egy jobb világban fognak élni. Fukuyama 1989-ben megírta, hogy elérkeztünk a történelem végéhez, a technológiai innovációk elterjedésének okán az ezredforduló táján globális optimizmus lett úrrá az emberiségen, 2020-ban azonban szembesülni kényszerültünk azzal, hogy bármikor történhet olyasmi, ami kizökkenthet bennünket életünk megszokott kerékvágásából.
Azóta a helyzet csak fokozódik: orosz–ukrán háború, atomfenyegetettség, energiaválság, infláció, szélsőséges időjárási viszonyok, közel-keleti forrongások, világméretű megosztottság, világos, hogy a mai állapotok ismeretében senki sem veszi készpénznek az utánunk következő nemzedékek jólétét. Szorongásokkal teli korunkban mindenki tisztában van azzal, hogy a jelenlegi globális kihívások közül bármelyik képes pillanatok alatt a feje tetejére állítani az egész világot.
A bezárásokkal és tilalmakkal teli időszakban felértékelődtek a világháló nyújtotta lehetőségek, gondoljunk csak a home office-ra, az online oktatásra és az interneten történő vásárlásra. A lakásukba zárt emberek körében különösen felerősödött a közösségi média meghatározó szerepe. Gyorsan felismerve a bennük rejlő lehetőségeket, a digitális platformokat magukhoz ragadták a különféle demagógok, az összeesküvés-elméleteket gyártók, a populisták, és azóta is egyre jobban élnek (vissza) velük.
A jelenség korábban is létezett, a járványhelyzettel azonban domináns jelleget öltött. A szép új világban végképp előtérbe került az erőszak kultúrája, maga mögé utalva a párbeszéd kultúráját. Eltűnt a másképpen gondolkodó véleményének meghallgatása. A vitaműsorokban már nem a nézőpontok közelítésén van a hangsúly, nem a másik meggyőzése, hanem a legyőzése a tét. A nézők sem az új ismeretek megszerzésére vágynak, hanem azért szurkolnak, hogy a kedvencük „sárba döngölje” a gyűlölt másikat.
Az ennyire lebutított politikai kommunikációban az érzelmek teljesen eluralkodtak az észérvek felett. Nem véletlenül serkentik az autoriter vezetők a megosztottságot. Tudják, hogy az érdemi dialógus nélküli állapot az ő malmukra hajtja a vizet. Elif Shafak írja: „A mélyen megosztott társadalmakban, amelyekben már nem tartják tiszteletben a különbségeket és a pluralizmust, az ellenfelekre ellenségként tekintenek, a politikai diskurzus hemzseg a katonai metaforáktól, és mindenkit, aki másképpen gondolkodik vagy beszél, árulónak kiáltanak ki.”
A török–brit írónő szerint ilyen helyzetben sokan úgy érzik, hogy ki vannak zárva a politikai életből, csalódottságukkal pedig arányosan nő a bizalmatlanságuk az intézmények felé. Fukuyama híres művében felvetette, hogy a liberális demokrácia esetleg „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja” és „a kormányzás végső formája” lehet, a pandémia után azonban rádöbbenhettünk, hogy a történelem kereke bármikor visszafordulhat: a demokratikus értékeket nehéz megszerezni, ám ha nem küzdünk meg értük mindennap, nagyon könnyű őket elveszíteni.
Nyitókép: Pixabay
