A klímaváltozás, a tömeges migráció, a háborús fenyegetettség, egy újabb világjárvány veszélye, akárcsak a mesterséges intelligencia fejlődése kedvez a disztópikus művek létrejöttének, amelyek minden esetben korunk ellentmondásaira, a jelen emberének tévelygéseire igyekeznek rámutatni, egyéni válaszokat fogalmazva meg a felmerülő kérdésekre. Az aktuális ökológiai helyzet tükrében a mai apokaliptikus művek mozgatórugója többnyire valamilyen természeti katasztrófa, amelynek valahányan potenciális áldozatai vagyunk. Az elemi erőnek való kiszolgáltatottságában a ma emberét egyre inkább elfogja a rettegés, hogy a körülöttünk lévő szépből bármelyik pillanatban örökre megszűnhet valami, amit soha többé nem lehet majd helyrehozni.
Nem szükséges azonban, hogy atomháború vagy bármiféle természeti csapás történjen ahhoz, hogy megszűnjön egy világ. Elegendő, ha elvész egy nyelv, amely magában hordozza egy adott népcsoport kultúrájával kapcsolatos, nemzedékeken át felhalmozott tudását és világlátását. A becslések szerint jelenleg kb. 7000 nyelvet beszélnek a Földön, ezek közül több száz a kihalás szélén áll, és a szakemberek előrejelzései szerint afelé haladunk, hogy az elkövetkező száz évben a ma még beszélt nyelvek fele el fog tűnni. Különösen megrázó lehet ez a tendencia egy íróember számára, aki gyakran abban a (tév)hitben ringatja magát, hogy majd írásaiban fennmarad. De hogyan, amikor senki sem tudja majd elolvasni a műveit?!
Mindebből kiindulva és a mai magyar társadalmi állapotokat figyelembe véve, izgalmas disztópikus jellegű művet – elbeszélést vagy akár kisregényt – lehetne írni az utolsó magyarról, aki történetesen lehetne író. A mű azzal a mozzanattal kezdődne, hogy az illető egy reggel arra ébred, hogy ő az utolsó magyar ember a földkerekségen. Egy pillanatra elszomorodik, keserűsége azonban fokozatosan átmegy öngyűlöletbe. Nemzetárulással, az ősi hagyományok és nemzeti érdekek feladásával vádolja önmagát. Az elszenvedett sérelmekért azonban korholt entitása sem marad adós. Amint felülkerekedik, maradinak és szűk látókörűnek nevezi magát, amiért képtelen volt időben felismerni a kor hívó szavát.
A többi emberrel valamelyik idegen nyelven társalog, egyedüllétében pedig azon búsong, hogy már senki sincs, akivel az anyanyelvén beszélgethetne.
Kárpótlásként nyugodtabb perceiben fennhangon olvas fel magának magyarul, és összeszorult szívvel gondol arra, hogy rajta kívül immár egyetlen ember sem él szerte a nagyvilágban, aki el tudná olvasni nemzettársai egykor írt remekműveit, halála után pedig soha többé senki sem fog megszólalni az anyanyelvén. Megfordul a fejében, hogy többé egyetlen sort sem ír magyarul, hanem összes idejét arra fordítja, hogy az általa legjobbnak ítélt magyar alkotásokat más nyelvekre fordítja, ám gyorsan ráébred, hogy ha egyebet sem tenne egész napon át, csak fordítaná nemzettársai műveit, akkor is mindössze a tengernyi nemzeti kultúra egy cseppjét tudná átmenteni az utókornak.
Azzal vigasztalja magát, hogy lényegében semmiféle tragédia nem történt, hiszen a nemzet kifinomultabb képviselői már legalább száz esztendeje idegen nyelveken írtak és olvastak, az olvasói figyelemre érdemesült műveket pedig már úgyis rég lefordították valamelyik világnyelvre. Efféle gondolatai miatt azonban gyengébb pillanataiban máris kishitűséggel és a nemzeti értékek iránti közömbösséggel vádolja önmagát, sehonnai, bitang embernek nevezi magát, aki kényelemből csorbát ejt a nemzet becsületén. Természetesen másik énje nem marad adós, a korlátoltságot rója föl önmagának, aki azzal sincs tisztában, hogy a megváltozott társadalmi viszonyok közepette már nem a talpramagyarozásban rejlik a nemzeti érdek képviselete.
Elgondolkozik saját szavain, majd érvekkel próbálja cáfolni azokat, amit ellenérvek hangoztatása követ. Az érvelést azonban csakhamar újra az indulatok váltják fel, aminek következtében az utolsó magyar ember a Földön élete végéig megtestesült skizofréniaként dühöng egymagában.
Így ápolja a hagyományokat.
Nyitókép: Pixabay
