Olvasta a tárcám, nagyon tetszett neki, és hogy akkor mi van most a bajmoki házzal, amit a feleségem örökölt, befejeződött-e már a felújítás, átköltöztünk-e, mik a további terveink? Milyen bajmoki házzal, kérdezek vissza, hát amiről írtál, mondja határozottan, én pedig még határozottabban rázom a fejem, nem tudok semmilyen házról, és hál’ istennek a feleségem sem örökölt meg semmit. De, de, de, mondja, másoktól is hallotta már, hogy rendszeresen járunk oda hétvégenként, és dolgozgatunk a porta körül.
Amióta az eszem tudom, Bajsán élünk a feleségemmel és a négy kutyánkkal a kertes házunkban, amit a szüleink vettek nekünk, amikor összeházasodtunk, a gyerekek már sajnos kirepültek, egyiket Magyarország, másikat Zenta irányába fuvarozom minden hétvégén, Bajmokon emlékeim szerint soha nem voltam, vagyis számtalanszor keresztülutaztam már a kisvároson, de egyetlen ismerősünk vagy rokonunk nem él ott, akit meglátogathatnánk, nem is lenne mit örökölnünk, nem is vágyunk ilyesmire, szerényen éldegélünk a feleségemmel, szorgoskodunk, teszünk-veszünk, hogy meglegyen a napi kis betevőnk, és tisztességen ki tudjuk iskoláztatni a gyerekeket.
Tárcákat viszont valóban szoktam írni, az egyik napilap kért fel rá, kéthetente kell leadnom valami kis szösszenetet, csinálom is rendszeresen a rám jellemző késésekkel, általában kipattan valami kósza ötlet a fejemből, aminek bizonyára köze van hozzám is, de aztán a sztorit rendesen kicifrázom, a hősöm pedig igyekszem minél jobban eltávolítani magamtól, hogy még véletlenül se keverjen vele össze senki.
A nemi egyenjogúság és elbizonytalanítás jegyében olykor még nővé is változtattam a szerencsétlen flótást, de aztán ennek nem lett jó vége: az csak egyik szempont, hogy többen is azt gondolták rólam, meleg vagyok, de az újdonsült barátném olyan zűrzavaros kalandokba keveredett, amiket legszívesebben kitörölnék az erkölcsi bizonyítványából, de hát nem lehet. Egyéb kellemetlenségeim is adódtak már a kedves kebelbarátom miatt: az egyik falumbéli íróhoz hasonlóan engem is üldözött és meg akart verni az egyik szomszédunk, amikor az egyik írás alapján azt feltételezte rólam, őt akartam kifigurázni és rossz hírbe keverni, pedig hát dehogy. Azt ugyan bevallom, néminemű valóságmagvacskákat elhintettem a történetben, de a nemes szándékom csupán az volt, hogy az ő példáján keresztül rámutathassak erkölcsi felsőbbrendűségemre. Ha olyan kedvem van, akkor bajuszt és szakállat növesztek a figurára, vagy lenyíratom kopaszra, és parókát adok rá, néha pedig visszaszoktatom a dohányzásra, és madarakat etetek vele, olykor bankot rabolni vagy biciklizni küldöm. Ha meg akarom nehezíteni az életét, macskákat neveltetek vele, vagy befizetem egy világ körüli útra, de volt már olyan is, hogy a volt főnöke fejére öntettem vele a még forrón gőzölgő levest, s amikor nagyon nem jöttünk ki egymással, még egy gyilkosságot is a nyakába varrtam szegénynek, igaz, a börtönt megúszta, mert aztán hamis tanúzással téves nyomra vezettem a helyszínre nagy erőkkel kivonuló rendőröket.
Haloványan rémlik, mintha az első óráinkon az egyetemen legelőször azt verték volna belénk, tanuljunk meg különbséget tenni szerző és elbeszélő között, s mintha már a magyartanárnőnk is beszélt volna a képzelet és valóság közötti különbségekről, de mintha mindez még nem szivárgott volna át a mindennapi agyakba, ezért csak költőiként teszem fel a kérdést: vajon lesz valaha valaki, aki elhiszi, hogy ez a fickó, aki beszél, valójában nem én vagyok?
Nyitókép: Pixabay
