Ennyire egyszerű lenne bennünket befolyásolni? Ilyen szintű manipulációt, átverést is képesek vagyunk nem észrevenni? Sőt. Rajongani is tudunk az átverés eszközéért? Tényleg ennyire agyalágyultak lennénk mi, emberek, hogy egy pillanatnyi boldogsághormon-löketért képesek vagyunk magunkat teljes egzisztenciális és morális válságba juttatni? – merülnek fel bennem a kérdések nem sokkal azután, hogy elhatározom: készítek egy szocioriportot a magyarországi sajtóba a szerbiai szerencsejáték-függőkről. Döntésem oka az volt, hogy korábban számos barátom vált a kockázás rabjává. Sőt: Szerbiában még nem találkoztam olyan emberrel, aki őszintén elmondhatta volna, hogy nincs szerencsejáték-függő ismerőse, barátja vagy családtagja. Észrevételeimet a statisztikák is alátámasztották. Az egy főre jutó fogadóirodák száma az országban háromszor annyi, mint Olaszországban, ötször annyi, mint a futball hazájában, Nagy-Britanniában, és hatszor több mint, Spanyolországban.
De milyen eszközökkel próbálják átverni az embereket ezen objektumokban? Mi olyan különleges ezekben a fogadóirodákban, hogy egyesek képesek a fizetésük száz, százötven százalékát otthagyni néhány óra alatt? Belépve a játékterem ajtaján, körülbelül egy tucat tévéből, asztalokból és székekből álló helyiségben találjuk magunkat. Első ránézésre úgy tűnik, mintha a jelenlevők valami életbevágóan fontos, sorsforgató tevékenységet űznének éppen. Valaki előtt kávé, üdítő, míg mások előtt üveges sör áll. Egyesek cigarettáznak, papírokat töltenek ki, míg mások rezzenéstelen arccal a televízió képernyőjére merednek, negyedpercenként egy pillantást vetve a kezükben tartott fecnire. Órák nincsenek a fogadóirodában, a legtöbb helyen napfény sem szűrődik be, így néhány perc után teljesen elveszítjük kapcsolatunkat a külvilággal. A teremben síri csend van. Csak elvétve hallunk egy-egy káromkodást vagy egy csendesebb örömködést. A dohányfüstöt szinte már vágni lehet a levegőben. A legtöbb szerencsejáték-függő arról számol be nekünk, hogy amikor először játszottak játékgében, szép summát nyertek. Sokan valami csalafintaságot látnak emögött. Ki ne menne vissza könnyű pénzért ezekhez a gépekhez? A fogadóirodák trükkjei és a szerencsejáték alapvető természete mellett a közeg is képes magával ragadni az egyént. Korosztálytól függetlenül az emberek együtt meccseznek, baráti társaságok versenyeznek, hogy ki nyer többet a gépeken, ki tippel jobban egy-egy mérkőzésre. Ismeretlenekkel néhány pillanat alatt baráti viszonyt lehet kialakítani. Mindenki egy csónakban evez, a legtöbben pedig eladósodva térnek haza a teremből. Sokak tönkrement kapcsolatokról, mások percek alatt eltapsolt fizetésekről, uzsorahitelekről, kényszerből eladott földterületekről és ingatlanokról, folyamatos szorongásról, letargiáról számoltak be nekünk.
Sokan legyintenek, hogy ők biztos nem tudnának rászokni a szerencsejátékra, de higgyük el, az ember alapvetően hajlamos a függőségre. Elég egy pillanat, és már el is veszítettük a kontrollt az életünk felett. A függőség pedig teljesen megváltoztatja a viselkedésünket. Egy egyszerű szokás kétségbeesett kereséssé válik. Keresünk valamit, ami örömöt szerez. Ám egyszer csak valami megváltozik. Ami addig jó volt, rossz érzéssel tölt el. Nap mint nap egyre rosszabbal, mert sajnos bármennyire is a vesztünket okozza, nem tudunk lemondani róla. A szerencsejáték, amikor az ember képes lakhatását, földterületét, kapcsolatait, fizetéseit feláldozni egy pillanatnyi örömforrásért, a szenvedélybetegségnek már egy nagyon szélsőséges állapota. Ám gondoljunk csak bele! Ha ilyen végletekig is képesek vagyunk eljutni, kiszolgáltatott, folyamatos örömforrást kereső társadalom tagjaiként vajon mennyire tudnak bennünket befolyásolni nap mint nap a globális médián, a kultúrán és egyéb eszközökön keresztül?
Nyitókép: Pixabay
