Hallottam, hogy még a szokásosnál is többen vannak, ezért vártam egy hetet, hátha. Szerda reggel nyolckor feszülten benyitok. A helyzet reménytelenebb, mint valaha, de a pillanatnyi megdöbbenést gyors beletörődés követi, na meg két lehetőség: befurakodjak-e arra a fél állóhelyre, vagy az utcán kezdjem meg várakozást. Az előbbi mellett döntök, és most még az sem zavar, hogy itt félig-meddig elállom a percenként átszelelő ügyeletes kollégák útját. Gyors terepszemle: tizenhat ember egy szűkös váróban, aljáig repedt, funkció nélküli tolóablakok, legalább háromszor újramázolt ajtók a nyolcvanas évekből, befejezetlen javítások a koszos falon, természetes fény sehol, kevés oxigén, ismeretlen helyről áradó cigarettafüst. Pont olyan, mint tavaly, mint tíz évvel ezelőtt, mint születésen előtt, talán mindig ilyen volt. Egyszóval, minden a régi. Mire ezt megállapítom, már tizennyolcan vagyunk, a fényt árasztó ajtó mögül pedig senki sem jön ki. Pedig mindenki azt bámulja, a megváltást ígérő átjárót, amely véget vet a nyomorúságos várótermi létnek. Egy idős férfi az ajtó elé áll, úgy, hogy ha onnan valaki sietősen kilépne, éppen a nyakába esne. Talán azt gondolja, így gyorsabban bejut? Ki tudja, megtörténhet, hiszen itt kiszámíthatatlan (vagyis épphogy tudvalévő), ki mi alapján nyer bebocsátást.
Mozdulatlanul áll legalább tíz percig, én meg arra gondolok, ha ma nem jutok be, holnap ugyanez vár, és azt már ép ésszel nem fogom bírni. Ennél fajsúlyosabb ügyeket intéztem nyugat-európai ügyfélszolgálatokon, tolóablakoknál töredék idő alatt, most meg belebukok ebbe a pitiáner dologba itt a hazai semmi közepén. Hát milyen lehetetlen hely az, ahol a társadalom még ahhoz sem nőtt fel, hogy sorszámot használjon? Közben nem sokkal arrébb már a mesterséges intelligencia intézi a hasonló ügyeket. Közép-Afrika ez. Én meg itt vagyok, voltam tavaly is, tíz évvel ezelőtt is, és félek bevallani magamnak, hogy tíz múlva is itt szobrozok majd ezen a fél állóhelyen. Úgy tűnik, több polgártársamnak is tengernyi ideje van, de én idegesen kikeresem a telefonom, és rám nem jellemző dologra kényszerülök: bejutni a kiskapun.
Ahogy felnézek a telefonról, egy pillanatra elveszítem a térérzékem. Egy jókora idegen nyelvű címet pillantok meg az ajtó elé települt férfi fejmagasságba emelt újságán. Manapság olvasó embert sem látni, nemhogy olyat, aki francia magazint böngész. Főleg erre… Láthatóan nemcsak nézi, hanem érti is a szöveget. Döbbenet, ahogyan az is, hogy éppen nyílik az ajtó, és megjelenik maga az ügyintéző. Miután nem azt a személyt hívja be, aki úgy gondolja, rajta van a sor, kisebb felvilágosítás következik arról, ki is fújja itt a passzátszelet. Aztán kérdőn néz a küszöbön álló „franciára”, egy bővített mondatban megtippeli, miért jött, mire az egy bizonytalan igennel felel. Erős a gyanúm, hogy ez az ember jó messziről érkezett, épphogy érti, mit kérdeznek tőle. Vajon hozzászokott már a sajátos helyi törvényekhez? Mert gyanítom, erre nem készítették fel Franciaországban vagy Belgiumban.
Talán segíteni kellene neki, hogy gyorsabban megértesse, miért van itt. Valószínűleg egy ideig be sem hívják majd, mert tudják, mekkora bábeli őrületre számíthatnak vele. Lehet, hogy olvasott, több nyelven beszélő ember, ezen a helyen mégis pont olyan, mint a többi. Sőt rosszabb. Úgyhogy bármilyen közbeavatkozás nélkül hagyom, hogy fájdalmasan múljon tovább az idő, mire nagy nehezen újra nyílik az ajtó, és a nevemet hallom. Amíg a sarokból eljutok a küszöbig, legalább egy tucat szempár hajít képzeletbeli késeket a hátamba, de nem érdekelnek. Hányszor megtörtént ez fordítva? Egyedül a franciára vetek egy keserű pillantást, aki feladva a kitartó küszöbön állást, szó nélkül leül egy félreeső székre. Egy gondolatot címzek felé: excusez-moi, remélem, valóban megérte az, amiért onnan eljött ide.
Nyitókép: Pixabay
