2025. március 3., hétfő

A tizenharmadik kártyalap

Péntek délután a mardosó mínuszban sietek haza. A lehető legrövidebb útvonalon gyors tempóban szedem a lábam, de nem a hideg miatt. A félbehagyott teendőkből az otthoni káoszba igyekszem aszkéta módjára, úgy, mint aki szinte várja, hogy csöbörből vödörbe csöppenhessen. Az utolsó saroknál azonban hirtelen feltűnik a Tanár Úr közeledő alakja. Eddig tartott a rohanás, a találkozás elkerülhetetlen, a fennmaradó másodpercekben a gondolataimat megpróbálom erőteljesen áthangolni olyanra, amit a következő diskurzus megkíván. Sőt, elébe is megyek a dolgoknak, hátha azzal a kezembe vehetem az irányítást.

– Tanár Úr, gyakran összefutunk mostanság.

– Igen? Fel sem tűnt. De mondja, hogy van ma?

Bárkinek automatikusan rávágom az előre legyártott kitérő válaszokat, de a Tanár Úr olyan hangszínnel és érdeklődéssel szegezi nekem a kérdést, hogy nem futja sokra tőlem.

– Pont úgy, ahogyan péntek délután lenni szoktam, amikor már vége van a dolgoknak.

Erre felcsillan a szeme, érzem, kacifántos válaszommal csak felvillanyozom, sőt egyenesen megágyazok annak a hosszú eszmefuttatásnak, amelybe rögvest belekezd.

– Hogy érti azt, hogy vége van a dolgoknak? Mármint milyen értelemben van végük? Ismeri a tarot-kártyákat? Nem? Nézze meg a tizenhármast, a Halál lapját. Már elnézést, nem kívánom morbid dolgokra terelni a szót, csupán arra gondolok, hogy az a kártya valaminek a végét és egyben a kezdetét szimbolizálja. Tehát a maga esetében akkor most jó vagy rossz értelemben lett vége a dolgoknak? Akarom mondani a pénteknek.

Kissé összezavarodva keresem a megfelelő választ. Magam sem tudom, de szerencsére nem is igazán érdekli, mert helyette hirtelen rám szegezi a tekintetét, és odasúgja, hogy a legjobb lesz, ha ő mutatja meg nekem azt a lapot. Előkapja a telefonját, gyorsan eligazodik a végtelennek tűnő ikonokon között, rábök a Tarot nevű alkalmazásra, és már ki is választja is a tizenhármas számú lapot, amelyen első pillantásra feltűnik, hogy egy fekete páncélba bújt csontváz lovagol be a jelenetbe, körülötte látszatra oda nem illő alakok vannak.

– Éppen ma reggel szembejött velem a következő szalagcím: „Halála jó eséllyel elkerülhető lett volna”. Tudja, a halál és az elkerülés nem említhető egy lapon, már ha megengedi ezt a vonatkozó térfát. Na, nézze csak a kártyalapot! Ott fekszik a király a földön, a koronája is elgurult, a Halál épp most gázolt át rajta. Előtte egy magas rangú pap könyörög neki, békíteni próbálja, a földön anya és lánya térdel, és amíg az anya elfordítja tekintetét, a lány kíváncsian kémleli a csontvázat. Látja? Amíg az asszony ignorálni próbálja, addig a gyerek szembenéz vele. Persze átvitt értelemben ez azokra a különböző attitűdökre utal, ahogyan mi, emberek kezeljük a lezárást. Mert tudja, a Halállal együtt lehet működni. Ha valamit le kell zárni, azt lezárom, ő meg eltakarítja a felesleges maradványokat.

Életünkben számtalan apró halál történik, és persze, mint a szó szerinti esetében, mindig gyászolnunk kell utána. Aki nem üli ezt végig, az örökre beleragad, aki alámerül, majd feljön, az új életet teremt. A csontváz kezében fekete zászló van, benne fehér rózsa. Ó, rengeteget tudnék mesélni a rózsa szimbólumáról, de most csak a legalapvetőbb dolgokat magyarázom el magának. Szóval a fehér virág maga a metamorfózist követő megtisztulás. És erre a kártyára került a lenyugvó nap is. Vagy felkelő nap? Ott van a sarkán. Attól függ, hogyan szemléli, ez mind magán múlik. Így akár most ismét feltehetném azt a kérdést, amit az elején: milyen értelemben van vége a dolgainak ezen a péntek délutánon?

Szerencsére csak mosolygott, már végképp nem várt választ. Egy szempillantás alatt kilépett a Halál kártyájának rejtelmeiből, és sietően lépkedni kezdett. Nevetve még hátravetette:

– Mindjárt elkésem arról a találkozóról, ahová meg sem hívtak. Pont úgy rontok majd be a terembe, mint a csontváz a kártyalap világába: gyorsan, elkerülhetetlenül, és még csak nem is számítanak rám.

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Pixabay