Minden hazugság bűn, és bajt hoz az életünkbe? Vagy létezik kegyes, szükséges hazugság? Mit gondolsz? – teszi fel a kérdést a tömegközlekedésre várva egy fiatal férfi mellette álló barátnőjének Budapest külvárosában. A hölgy a másodperc törtrésze alatt, szinte gondolkodás nélkül válaszolni kezd: „Nem, nem létezik.
Nagyon utálom az effajta simlis embereket, akik képtelenek mások arcába mondani az igazságot.” A fiú nem reagál. Néhány másodpercnyi csend után a lány visszakérdez. Kíváncsi, mit gondol barátja a felvetett témáról. „Nem mondom, hogy jó dolog a hazugság, vagy azt, hogy megrögzött hazudozó lennék, de a hazugságra néha szükség van. Menteni a saját bőröd, kapcsolatokat, meg hogy ne tűnj gyökérnek” – érkezik a válasz. „Menteni a bőröd? A kapcsolataidat? Az igazság fáj, de mindenki feldolgozza egy idő után. Akit azért vesztünk el, mert igazat mondunk, az annyit is ér” – reagál gyorsan a hölgy, mire a fiú csak annyit mond: „Az iménti őszinte válaszom annyira neked sem tetszett.” Közben megjelenik előttünk egy sárga villamos, s az izgalmas témát firtató pár eltűnik az aurámból. Saját járatomra várva, a pár gondolatmenetét folytatva azon elmélkedem: Vajon minden hazugság bűn, vagy létezik kegyes, akár szükséges hazugság?
Tény, hogy sokszor érezzük bántónak az őszinteséget. Talán azért, mert egy olyan világban élünk, ahol gyerekkorunk óta az őszintétlenségre nevelnek. Bár azt tanuljuk mindannyian, hogy a hazugság rossz, elítélendő, ám a kegyes hazugságokat mégis szinte születésünktől elvárják tőlünk. Mit nevezünk kegyes hazugságnak? Ha elmegyünk vendégségbe, az asztalnál akkor is megdicsérjük a háziasszony főztjét, ha az el van sózva és oda van égetve. Ha nem tetszik a barátunk, barátnőnk frizurája, mégis azt mondjuk: Szép. Ha azt mondjuk a szerelmeseknek, hogy az érzés örökké tart, miközben nekünk más a tapasztalatunk. Ha azt mondjuk egy súlyos betegnek, hogy helyre fog jönni, pedig egészen mást gondolunk. Talán senki nem gondolja komolyan azt, hogy minden esetben a színtiszta igazság a legjobb válasz a „Drágám, hogy áll rajtam ez a ruha?” kérdésre vagy a legújabb otthoni barkácsmunka esztétikájának firtatására. Végül is az efféle társas udvariasságok hiányában a kapcsolataink meglehetősen gyorsan meggyengülnének és tönkremennének. A kegyes hazugság hasznos a társas kapcsolataink fenntartásában, és ez az egyik fő oka annak, hogy ilyen összetett viszony fűz bennünket az igazsághoz. A kegyes hazugság ugyanis gyakran ok-okozati tényezőként jelenik meg az életünkben: ha a kérdező valóban őszinte választ várna, nem pedig feltétel nélküli pozitív megerősítést, ha építő jellegű kritikaként értékelné az őszinte reakciót, és nem sértődne meg, akkor egyből más lenne az összkép.
Ha minden rendben van az ember körül, akkor könnyedén, félelem nélkül fogadja az igazságot. Ha nincs minden rendben, akkor viszont jobban esik egy kis kegyes hazugság. Ilyen esetekben talán jobb az utóbbival élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni. Ha társunkat, barátainkat folyamatos kegyes hazugságon kapjuk, érdemes tehát elgondolkodnunk: lehet, hogy igazából mi vagyunk a probléma okozója. Vannak azonban olyan élethelyzetek, amikor a hazugság nem csupán lehetséges opció, hanem kötelező jellegű, egyfajta mentőeszköz. Nyolc év egészségügyben eltöltött esztendőm alatt nagyon sokszor konzultáltam halálos betegséggel küzdő, menthetetlennek tűnő pácienssel. Egy ilyen egyénnek az őszinte válasz a „Szerinted meggyógyulok?” kérdésre egyenlő a halálra ítéléssel, a kegyes hazugság pedig egyenlő a reménnyel. A remény, a hit pedig gyakran a túlélés legfontosabb záloga.
Nyitókép: Pixabay
