Van, akit azért terrorizálnak, mert nem tud visszavágni, ám gyakran előfordul, hogy azért, mert nem hajlandó visszavágni – reagálok régi cimborám közéleti tematikájú kijelentésére, aki döbbent arccal tekint vissza rám, s a „hogy jön ez ide” című kérdéssel válaszol. Az utóbbi időben amennyire tehetem, elkerülöm a politikai témájú vitákat ismerőseimmel. Elsősorban akkor, ha teljesen különböző álláspontot képviselünk a világról. Ezek a viták egyrészt sehová nem vezetnek, eredményük nincs, másrészt megölik az emberi kapcsolatokat. Harmadrészt: két teljesen ellentétes világlátású ember úgysem tud dűlőre jutni. Talán esetleg akkor, ha mindkét fél rendelkezik kellő nyitottsággal, ilyennel azonban ritkán találkozhatunk: az esetek többségében mindenki a saját igazát szajkózza. Most, amikor egykori évfolyamtársam belekezd egy közéleti témába, csak azért szólok közbe, mert egy nagyon fontos hétköznapi jelenséget vélek felfedezni mondandójában.
Rég nem látott ismerősöm azt kritizálta, hogy a kormány látszólag mindennel szembeszáll, ami az amerikai elitnek fontos. Még ha ő nem is ért feltétlen egyet ezen ideológiával, úgy véli, mi, magyarok nagyobb gazdasági haszonra tehetnénk szert, ha beengednénk azt a néhány ezer illegális bevándorlót, engednénk a genderlobbinak, és küldenénk fegyvereket Ukrajnának. Az ökölvívás során már évekkel ezelőtt megtanultam: ez nem lehet nyerő taktika. Tizenhét éves voltam, másfél éves ökölvívómúlttal, amikor egy nálam kilenc évvel idősebb, tízéves bokszolói versenytapasztalattal rendelkező öklöző lépett be az újvidéki Vojvodina Bokszklub edzőtermébe. Magyarságom miatt kiszemelt magának. Beszólogatott, élcelődött rajtam. Így ment ez napokon keresztül, mígnem eljött az edzőmérkőzések napja. Mindenkinek azt mondta: feltörli velem a padlót. Bár tartottam tőle, elkerülhetetlen volt, hogy ringbe szálljak vele. Az első ütése után éreztem, sokkal erősebb nálam. Nem is mertem ütést indítani felé, félve attól, hogy kiüt. Ennek eredménye az lett, hogy a szorító sarkában találtam magam. Védekeztem, ő pedig csak püfölt. Az adrenalin hatására eldöntöttem, nem hagyom ennyiben. Néhány ütésváltás után egy jobbegyenessel úgy állon vágtam, hogy összerogyott előttem. Nem tudta folytatni a küzdelmet. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott közöttünk. Miután észhez tért, a barátjának nevezett. Az edzés után úgy köszönt el, hogy megölelt. Nem hittem a szememnek. Ha legbelül nem is kedvelt, ettől a pillanattól már tisztelt, s igyekeztünk egymást tanítani, nem túlzottan megverni az edzőmérkőzések során. Mi a jelenség tanulsága, pszichológiai háttere? Ha riválisunk támad, felé nem érkeznek a válaszütések, nincs mitől félnie, akkor bizony nagyon gyorsan felbátorodik, és könyörtelenül elagyabugyál bennünket. Az ellenfél ilyenkor vérszemet kap. Önmagára nézve a legkedvezőbb statisztikát akarja kihozni a mérkőzésből. Magyarul: nem fog meghátrálni, amíg ki nem üt bennünket.
A „nem bántom, így ő sem bánt” vagy a „gyengébbeket ütök, így majd ő is” című taktikák soha nem jönnek be. Amennyiben mégis így döntünk, akár azt is végignézhetjük, hogy egykori ellenfelünk begyűjti a trófeákat, amelyek a mieink is lehetettek volna. Dönthetünk így, ezért azonban kár elkezdeni bokszolni. Ugyanez igaz a politikára és az élet minden területére. Nem állítom, hogy Amerikát „püfölni” kéne. Nem feltétlenül lenne jó üzlet. Egyszerű népi kifejezéssel élve a mi esetünkben azt is mondhatnánk: ne adjuk oda a kisujjunkat, hogy az egész karunk megmaradjon. Néha bizony a sarkunkra kell állni, kilátástalan helyzetben is. Ha félelemből nem fedjük fel magunkat a többiek előtt, az azt jelenti, hogy mindaz, amivé válhatnánk, sosem fog kényszerűségből kibontakozni belőlünk.
