Szombaton a csókai katolikus temetőben eltemették Fehér Kálmán író, költő, szerkesztő, volt diplomata, intézmény- és vállalatvezető, földi maradványait. A hamvait tartalmazó urnát száznál is több barátja, pályatársa, munkatársa, családtagjai, rokonok és ismerősök kísérték utolsó útjára. A családi sírhelynél Szőke Zoltán színművész szavalta el a költő egy utolsó versét.
Bordás Győző búcsúztatja költőtársát (Fotó: Gergely József)
Ravatalánál, a gyászoló közösség előtt Bordás Győző, a Vajdasági Írók Egyesületének elnöke mondott búcsúbeszédet:
– Fehér Kálmán halála valamennyiünkben döbbenetet váltott ki, s barátai, költészetének tisztelői, egykori közeli munkatársai – a Forum Könyvkiadó, a Forum Nyomda és a Magyar Szó dolgozói nevében – s nem utolsósorban írótársai részvétét is tolmácsolva búcsúzom tőle a hamvait tartalmazó urnája előtt.
Nem könnyű feladat jellemezni, hacsak nem elkoptatott közhelyekből szeretnék építkezni. Azt pedig végképp nem, mert, ha valaki, hát Fehér Kálmán, a költő volt a közhelyek megrögzött ellensége, a Ratio, azaz az Értelem ellenében. De milyen is volt valójában? A céltudatosság és pontosság, valamint a szabad szellemi gondolkodás intézményének a megtestesítője. Mert igen, intézmény volt, pontosabban, azzá lett az évek, évtizedek folyamán. Ma úgy fogalmazhatnánk: igazodási ponttá vált minden munkatársa számára: ahogy nagy, okos, kíváncsi, de mégis meleg tekintetével beleásta magát a megoldandó vállalati vagy éppen társadalmi problémába, s átpréselve önmagán, leginkább bölcs megoldást kínált. Olykor úgy éreztük, szinte konok magatartással tart magánál valami virtuális mérőlécet, amellyel mértani pontossággal tudott mérni. Ilyenkor, mert biztonságérzetet adott, jó volt együtt lenni vele, együtt dolgozni. Látni, amint valami elementáris belső erővel old meg kérdéseket, miközben pipáját füstölögtető szája szegletében ott bujkált egy-egy játékos vagy éppen ironikus mosoly. Ezt a megnyugtató látványt és az ugyanakkor ama biztos igazodásai pontot is kijelölő tényt személyesen is nemegyszer megtapasztaltam, helyettese, majd utódaként több felelősségteljes poszton.
Fehér Kálmán urnája a ravatalon
Most itt, urnája fölött, az élet és a halál gondolatkörével küszködve, eszünkbe jut, hogyan idézte Gál Lászlót, mondván: miszerint minden temetéskor titokban önmagunkat is temetjük, vagy pedig Pap József költőtársát, aki szerint az igazán fontos íróknak, irodalomtudósoknak a haláluk után növekszik műveik és személyük aurája. Ezt emlegette 2004-ben tanítómestere, Bori Imre temetésekor, de ezt hangoztatta még a múlt évben is, amikor Symposion-beli nemzedéktársait, Bányai Jánost és Gerold Lászlót temette, temettük. Ez az állítás nyilván rá vonatkoztatva is igaz lesz, mert, mint halálhíre vételekor már nyilatkoztam: tiszteletre méltó életművet hagyott maga mögött, amelyet még sokáig tanulmányoznunk kell – mondta többek között búcsúztatójában Bordás Győző.
A temetés után a csókai hotelben megtartott megemlékezésen Kálmán költőtársa, Sinkovits Péter meleg szavakkal szólt elhunyt barátjáról: – Számomra Kálmán nem távozott végleg. Sokkal inkább jelen van, mint korábban, bár őt elég nehéz volt átcipelni Zentára. Többféle arca jelenik meg előttem. Amikor nagykövetnek készült Bangaldesbe, a Magyar Szóban részére szervezett búcsúztatón jól érezte magát, felszabadultnak. Amikor telefonon beszéltünk vele, a világ másik végéről elérzékenyülve szólt a telefonba, hogy van még Újvidék, Forum-ház, meg Magyar Szó, meg hogy még vagyunk egyáltalán.
– A vége felé sürgette, hogy a kötete kézbe kerüljön, a kiadóval üljünk le, intézzük az ügyeket a kiadás, a kézirat előkészítése körül. Amikor átadott mindent, a többi már a kiadó dolga, akkor látszott rajta, hogy megnyugodott. Utána, amikor kettesben maradtunk, azt mondta: tudod, az van, hogy már nincs kedvem tovább élni. Nem volt benne keserűség, sem sértődöttség, a megnyugvás, a megállapodottság hangján szólt – mondta Sinkovits Péter.
Gyászmenet
A megemlékezésen Beszédes István, a zEtna kiadó alapító-vezetője elmondta:
– Mindamellett, hogy a Csókai breviárium Kálmán Csókára való visszatérése óta téma volt, december elején hívott fel és jelezte, elkészült a kézirat. Thomka Beáta vállalta a szerkesztését. Három ciklusba rendezte a verseket. Az elsőben rövid, helyzetrajzszerű lírai darabok, a másodikban létösszegező, bölcseleti típusú versek, a harmadikban pedig alkalmi versek, búcsúversek szerepelnek.
Beáta utószóval is ellátta a kéziratot: „Azzal, amellyel a költő, a Csókai breviáriumban körülhordozza tekintetét házon, rozoga kilincsen, kerten, fán, omladozó falon, kitűzött gyászjelentésen, saját múltján, a közeléből távozókon s a gyermekkorát jelentő valamikori figurákon, helyükre kerülnek a dolgok, tárgyak, érzületek és emberi viszonyok.”
A költői életmű tudatos lezárásaként összeállított kézirat utolsó verse is üzenet, Testamentum a címe. A költői testamentum súlya pedig nagy, ám Kálmán barátai és tisztelői, valamint a csókaiak szívében már nyitva ennek a kötetnek az útja. Remélem, legkésőbb jövő ilyenkor, az első évfordulón a testet öltött könyvet kézbe véve folytathatjuk az eleven emlékezést – mondta bizakodva Beszédes.
Kálmánhoz fűződő személyes élményeit elevenítette fel Kónya Sándor versénekes, Horváth Noémi, a Csókai Művelődési és Oktatási Központ megbízott igazgatója és Kormányos László, tartományi parlamenti képviselő. Fehér Kálmán emlékét mindannyian őrizzük, akik ismertük és tiszteltük, nem feledjük.
