A kilencvenhez közelítő csókai Heinrich Péter (1932) a hatvanas években ment ki „gasztërbajtërnak” Bécsbe, azóta is ott él, de évente több alkalommal hazalátogat szülőföldjére, Bánátba. A legutóbbi látogatása alkalmával beszélgettünk vele a „hőskorról”, az ötvenes évekről. Péter bátyánk volt az egyik első igazgatója a jázovai (hódegyházi) szövetkezetnek. Az 1953-ban megalakult szövetkezet az első években szolgáltatásokat végzett a falu lakosságának, ami nagyon jól jött, mert akkoriban a traktort még csak hírből ismerték. A szövetkezet vásárolta a fel a jószágokat, a kamillától a libatollig mindennel kereskedtek, méghozzá sikeresen. Ennek a mezőgazdasági termelést, a növénytermesztést és a jószágtenyésztést fellendítő szövetkezetnek volt az igazgatója Heinrich Péter 1955 és 1959 között.
– Amikor Csókáról megérkeztem Jázovára, igencsak kezdetleges állapotok fogadtak a szövetkezetben. A gépparkot egy öreg benzinüzemű Zadrugar traktor alkotta, amit Martonosi János vezetett. Elvezetni még csak hagyján, de önindító nélkül bekurblizni, az már munka volt. Már reggel hatkor nekiálltak kurblizni, ha kilenc órára sikerült begerjeszteni a traktort, akkor végre mehetett vele szántani a falubelieknek. Kezdetben kevesen voltunk, szolgáltatással és kereskedéssel foglalkoztunk. A falu központjában a Falusi János a boltot vezette, a felesége pedig könyvelt. Kiss Ferenc volt a főkönyvelő, nagyon tehetséges és gyönyörű kézírású embernek ismertem meg. A pénzt a Mohácsi kezelte, belőle később igazgató lett, később sajnos öngyilkosságot követett el – mondta Heinrich Péter, és így folytatta:
– Kezdtem rendbe hozni a szövetkezetet, vettünk új motort a Zadrugarba, felújítottuk, és a padéi Sztoján Pista vezette. Mindennap üzemben volt a traktor. Főleg fuvarozásra használtuk. Négy év alatt két Fergusont, három Zetort és egy lánctalpas traktort vásároltunk a szövetkezet számára, hogy ki tudjuk elégíteni a jázovai gazdák igényét, hiszen akkoriban csak lovuk volt a falusi gazdáknak. Jól gazdálkodtunk, vissza tudtuk hamar fizetni a hiteleket, hiszen állami kölcsönre vásároltuk a traktorokat. Nem volt könnyű irányítani a szövetkezetet, mert volt ott egy párttag, aki mindenbe beleszól, okoskodott, pedig nem értett semmihez. Kénytelen voltam elküldeni „melegebb égtájakra”. Nekem mezőgazdasági középiskolai végzettségem volt. Csókán apám, Heinrich Tibor és három társa tulajdonában volt a csókai malom. Jó ember volt, a szegényeknek mindig volt kenyerük, szerették az emberek. Az államosítás után még 36 évig vezette a malmot. Az ötvenes és hatvanas években Jázován minden háznál tartottak libát, amelynek a húsára és persze a tollra is nagy volt kereslet Jugoszlávia-szerte. Elmentem a járási központba, Törökkanizsára, ahol az egyik katonakollégám, a Putnik Živan volt a bankigazgató. Jóban voltunk, nem volt nehéz meggyőzni, hogy adjon jókora hitelt, amiből húszezer liba hizlalására kötöttem szerződést a falusiakkal, még előleget fizettünk nekik. Annyira népszerű volt a libatartás, hogy nem húsz-, hanem huszonkétezer libát adtunk el. A szárnyasokat egy szlovén cég vette meg, azzal, hogy a libákat Óbecsén, a baromfivágóhídon dolgoztatták fel, ahonnan visszakaptuk a tollat. Mindenki jól járt, a libahúst eladták a szlovénok, a szövetkezetünk pluszjövedelemhez jutott a tollból, és a libatenyésztők is jól jártak – mesélte, majd hozzátette:
– A jószágok mellett a kamillát is vásároltuk nagyban. Rajtunk kívül más nem is foglalkozott vele. Aki kamillát adott el a szövetkezetnek, az támogatásban részesült. Az emberek látták, hogy érdemes együttműködni a szövetkezettel, hittek benne. A háború és az azt követő évek nélkülözése után az ötvenes évek fellendülést hoztak a falunak. Bizalommal voltak a szövetkezet iránt, ami jó munkalégkört teremtett. Négy év után, 1959-ben Nagykikindára kerültem, az ottani szövetkezetbe hívtak. Már volt nevem, ismertek. Két évet voltam még a moholi szövetkezet élén. Aztán úgy hozta a sors, hogy 1966-ban az öcsémmel családostul Bécsbe mentünk, mert úgy láttuk, hogy Jugoszlávia nem az ígéret földje. Mindig is vállalkozó szellemű ember voltam, és nyelvtudás nélkül is belevágtunk a nagy ismeretlenbe. Majdnem egy évig zsákokat hordtam, közben nyelvet is tanultam valamennyire. Az öcsém gépészmérnök volt, éjszakai esztergályosmunkát vállalt, de később feltornázta magát a ranglétrán. Ő Kölnben él. Még 1950-ben közgazdasági egyetemre akartam menni Belgrádba, de nem vettek fel. Nehéz volt oda bejutni. Később magánúton mégiscsak szereztem diplomát. Ausztriában a külkereskedelemben láttam lehetőséget, mégpedig a szocialista országok felé próbálkoztam. Kipuhatoltam, hogy milyen vegyipari termékekre lenne szükségük a szocialista országoknak, Lengyelországnak, Romániának meg a többieknek, és azokat kínáltam fel megvételre, ami elég jól működött. A konkurencia előtt levertem a harmatot. Ezzel a hozzáállással voltam eredményes Jázován is. Olyan területen mozogtam, ahol mások még nem próbálkoztak előttem, ez volt a sikerem kulcsa – mondta rövid beszélgetésünk alkalmával Péter bácsi, aki 2004 óta nyugdíjas. Sajnos már egyik lánya sem él, de van két unokája és két dédunokája.
