A város legöregebb fája

Óbecsén a Jovan Popović utcában található a város legöregebb fája, amely több mint kétszáz éves. Erről az eperfáról meséltek az óbecsei diákoknak azon a természetórán, amelyet kedden délelőtt tartottak meg az Ökobecse Polgári Egyesület szervezésében. Az egyesület már kilenc éve szervez hasonló ismeretterjesztő programokat a Kovács Huszka Ferenc botanikus nyomdokaiban nevű projekt keretében.

– A környezetvédelem világnapja alkalmából gyűltünk itt össze. Mindig arra próbáljuk meg felhívni a figyelmet, hogy saját magunk mit tudunk tenni a környezetünk megóvása érdekében. Itt egy nagyon szép példa, egy 200-220 éves eperfa, amely ellenállt az idő viszontagságainak. Apró dolgokkal, odafigyeléssel, gondozással el tudjuk érni, hogy a környezetünk szebb legyen, és megmaradjon – mondta Kis Zoltán, az Ökobecse Polgári Egyesület elnöke.

A természetórán részt vettek az óbecsei Testvériség Általános és Középiskola kertész szakos tanulói, valamint a szintén helyi Petőfi Sándor Általános Iskola negyedikesei. Ismeretterjesztő előadást Csonka Róbert, a Testvériség Általános és Középiskola szaktanára tartott. A diákok meg is kóstolták a fa termését.

– Az eperfa, a fehér- vagy a fekete eper nem őshonos nálunk, de egyes írások szerint már a honfoglalás idején megtalálható volt a tájunkon. Annak idején elsősorban a termését fogyasztották, hiszen rettentő magas antioxidáns-tartalmú. A leveleit, hasonlóan a szőlőlevélhez, különböző ételek elkészítéséhez használták. Amit tudni kell róluk, hogy nagyon sok volt annak idején ezen a vidéken, és a selyemhernyó elterjedésével a kártevő áttért más gyümölcsfákra is, és más gyümölcsfákat is károsítani kezdtek. Ebben az időben kezdék el igazából kiírtani őket, és egész pontosan a 20. század elején, amikor az utakat szélesítették, akkor az utak mentén rengeteg ilyen eperfát megsemmisítettek – fogalmazott a szaktanár.

A város legöregebb fája a valamikori Tóth-iskola udvarán állt. Szilágyi Editet kedves emlékek fűzik ehhez az eperfához.

– Ahol most vagyunk, ez valamikor egy iskolaudvar volt, amelynek közepén állt ez a fa. Már akkor nagyön öreg volt. Sok ilyen fa volt abban az időben, de ez a fa különösen kedves volt a diákok számára. Volt rajta hinta, voltak rajta karikák, amin lehetett tornázni, fel lehetett mászni, és a leveleket arra lehetett szedni, hogy a selyemgubóknak legyen mivel elszórakozni – mesélte Szilágyi Edit.