Sokszor fordult elő a magyar történelemben, hogy amilyen keserűen búcsúzott az óév, olyan reménytelenül kezdődött az újév. Nem volt ez másképp 1848/49-ben sem. A Windisch-Grätz herceg vezette császári csapatok 1848. december 14-én általános támadást indítottak a magyar szabadságharc erői ellen. December 30-án a móri ütközetben Perczel Mór hadteste katasztrofális vereséget szenvedett el a támadóktól. A csatavesztéssel közvetlen veszélybe került a magyar főváros. Szilveszter napján az országgyűlés azt a döntést hozta, hogy az országgyűlés és a kormányként működő Országos Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe teszi át székhelyét. Újév napján a képviselők többsége, köztük Kossuth Lajos és az OHB tagjai elhagyták a fővárost. Január 5-én Windisch-Grätz bevonult Pest-Budára.
A támadás kezdetével a hadvezetés a mellékhadszínterekről, köztük a Délvidékről csoportosított át katonákat és ellátmányt a főhadszíntéren küzdő csapatok megerősítésére. Az átcsoportosítások Szabadkát is közvetlenül érintették. December 23-án a városnak küldött, de Nagybecskereken használt ágyúkat visszarendelték Pestre. Január 19-én a városban található minden lőszert Szegedre szállítottak.
A csapatkivonások következtében a szerb felkelők egyre nagyobb területeket vettek birtokba a Délvidéken. A terület védelme a gyengén felszerelt helyi nemzetőrökre hárult. December 20-án Bezerédy Miklós alezredes, a Bács vármegyében lévő összes nemzetőr főparancsnoka felkérte Szabadkát, hogy Kiszács védelmére küldjön lovas nemzetőröket. Bár Szabadka alig rendelkezett harminc-negyven lovassal, a városi tanács úgy határozott, hogy közülük tízet a veszélyeztetett vidékre küld. Ezt a gesztust Bezerédy december 30-án írt levelében köszönte meg.
„Hazánk nem az áldozat mennyiségére, de a lelkesedésre tekint, melylyel az áldozatok hozatnak, s annyi példa tanulsága szerint Szabadka lelkesedésével méltán büszkélkedhetik!” – írta az alezredes.
Ebben a válságos és zűrzavaros időszakban azonban keletkezett egy másik dokumentum is, amely az alezredes levelével ellentétben, nem büszkeséggel tölt el bennünket, hanem inkább mosolyt csal az arcunkra. Ezt a dokumentumot a Szabadka és vidéke 1848/49-ben című dokumentumgyűjteményben találhatjuk meg, amely nem más, mint egy kiáltvány, amit a város szláv lakosságához intéztek. Ebben a szabadkai szlávokat a rend és a béke megőrzésére szólítják fel. Mivel a kiáltványon nem szerepel sem dátum, sem az, hogy ki bocsájtotta ki, így nem tudjuk megnevezni azt a személyt sem, aki ilyen szláv nyelvtudás mellett elegendő bátorságot érzett a szöveg megfogalmazásához.
„Puku Szuboticske Városi
Podizsenye Katanságu na vojnicsku sznagu mlogo troska uziszkuje. Ovi troskovi umlozsavaju sze onda, kad na umirenye kakovog nemira, i nereda Katani iz jednog meszta u drugo premestyati sze moraju.
Pravitelysztvo od jedne sztrane duzsno je postediti zemlye ove mirne zsitelye od svaki izvanredni tereta; od druge sztrane pak sztrogo kazniti ne szamo one, koji nerede pricsinjáváju, no i takve, koji protiv Zakona ucsinjene nerede u red posztaviti propústyáju.
U sadasnye vreme obsti mir szigurnoszt odrzsati szveta je duzsnoszt szvakog domorodca.”– olvashatjuk a magyaros helyesírással írt szerb szövegben.
Ez után pénzbüntetéssel fenyegeti meg a rendbontókat, majd elrendeli, hogy szerte a városban függesszék ki a kiáltványt.
„Da sze pak niko nebi uzvinyávao, da ovo nije znao, szovim sze naregyuje, ga sze na szvakom mesztu i jeziku szvakom zsitelyu oglaszi.”
Az sajnos nem derült ki, hogy ebből a szövegből a város szerb, horvát és bunyevác lakossága mit és mennyit értett meg.
