Az 1848/49-es szabadságharc legnagyobb hadi eseménye, amely városunkhoz fűződik, a kaponyai ütközet. Bár az összecsapás méreteiben nem volt akkora mint a pákozdi, az isaszegi, vagy éppen a tápióbicskei csata, ahol több tízezer fős seregek mérték össze erejüket, hadászati szempontból mégis jelentős ütközetről beszélhetünk. A kaponyai csatasíkon eldőlt Szabadka, Szeged, és az egész Felső-Alvidék további sorsa. Ennek a fontos eseménynek kedden lesz a százhetvenedik évfordulója.
A szerb felkelő csapatok Dragić őrnagy vezetésével Zombor felől támadtak. Bajmokra meneteltek, hogy onnan vegyék be Szabadkát. Március 4-én a támadók Szabadka és Bajmok között fekvő kaponyai csárdánál ütöttek tábort. Az Alvidék védelméért felelős IV. hadtest parancsnoksága Gaál László alezredest bízta meg Szabadka védelmével. Másnap, március 5-én, a városunkban tartózkodó csapatok megindultak a szerbek ellen. A támadó haderő mintegy háromezer főből állt. Ezzel szemben a szerbeknek négy-ötezer emberük volt, valamint tizenhárom ágyúval is rendelkeztek.
A lezajlott csatáról így tudósított a Tisza Vidéki Újság március 14-ei száma:
„Reggel 6 órakkor a mieink mindegy 300 főnyi gyalogsággal s a huszárokkal megtámadták a csárdát, de a ráczok 5 ágyúval felelgettek; két órai folytonos és erős ágyútüzelés után – mi alatt a szegedi mozgó-csapatbeliek minden moccanás nélkül helyöket megállották – mindhogy a mieinknek ágyútöltényeik elfogytak, s a ráczok Bajmokról s Pacsérról minduntalan erősödtek, s seregünk visszavonulni kéntelenítették. A szegediek közül Tóth József közvitéznek lábikráját egy 3 fontos golyó találta – részünkről más sebesült nem volt. Seregünk hátrálására a szerbek újongva rivalgtak, s 12 s 18 fontos ágyúikkal köszöngettek a mieink után. Végre déltájban Gál László vezérlete alatt megérkezett Szabadkáról a várva várt segítség, s a mieink rögtönzött kiállítás után egyesített erővel előre haladtak. Alig haladva ezer lépést, csatározóink a ráczokkal találkoztak, s őket azonnal hátrálni kényszerítették; a ráczok ágyúztak, a mieink fél hold alakban előrenyomulva az ágyúzást viszonozták. Mindegy három órányi folytonos előrenyomulás és csatározás után a ráczok a csárda körül elkészített állásukat egész erőmegfeszítéssel védelmezték, míg végre huszáraink a ráczoknak neki vágtak, kik is 4 ágyú hátrahagyásával futva menekültek. Seregünk őket egész Bajmokig űzte, de ők Pacsér felé vették útjukat, s egyre szaladtak. Már a nap leáldozott, midőn Bajmok alól győztes seregünk, a nagy fáradság miatt tovább nem mehetvén, vissza fordult, éltetve hős vezérüket s a dicső huszárokat. [...] Sebesülteink 14, köztük a derék Paganini tüzér-kapitány, ki másnap élni megszűnt. A ráczok közül 9 halott maradt csak a csárdánál, számos halottjaikat és sebesültjeiket magukkal elvitték.
Nyereségünk 4 ágyú és egy lőporos kocsi – Másnap egy bajmoki magyar, miután a ráczok lélekszakadva futottak tova, 2 municziós és 2 ágyú-kocsit, valamint a ráczvezérek hintaját behozta Szabadkára és elmondá, hogy még sok municzió maradt hátra Bajmokon; – e végből az őrség egy része azonnal oda rendeltetett, oly meghagyással ó, hogy az ott maradt gazokkal is számot vessenek.” – írta a szegedi lap.
A csata után a szerb felkelők többé nem támadták meg Szabadkát. A kaponyai győzelemnek köszönhetően Perczel Mór tábornok a IV. hadtesttel ellentámadást indíthatott, és április 3-án bevette a szerb felkelők egyik rettegett központját, Szenttamást.
