1944 ősze. A megtorlások kezdete. Pontosan sohasem fogjuk tudni, hány ártatlan ember került a szabadkai Zentai úti temető mögötti tömegsírba, amelynek helyén ma már méltó emlékhely, emlékfal és a Vergődő madár áll. Dr. Bogner Istvánnal, a szabadkai kegyeleti bizottság elnökével a 44-es parcelláról – amelyben édesapja is nyugszik –, az emlékhely történetéről beszélgettünk.
Összesen 978 áldozatról tud a kegyeleti bizottság, amely mindenki nevét jegyzi, akinek hozzátartozói felkeresik őket, s elmondják, hogy az illető ebben az időszakban elment otthonról, vagy elvitték és soha többé nem tért haza. Az elbeszélések szerint a tömegsír viszont egészen a vasúti hálózatig terjed, vagyis a jelenlegi szeméttelep alatt is elhúzódik. Arról tehát, hogy pontosan hány áldozat nyugodhat itt, feltételezhetően sohasem lesz pontos adatunk.
(Fotó: Molnár Edvárd)
– 1944. október 17-én bevezették a katonai igazgatást a partizánok, s akkor már sikerült valami listákhoz hozzájutniuk, valaki előkészíthette ezt a számukra, hiszen a Boszniából érkező egységek követték el de facto ezeket a szörnyűségeket. S ezek a kivégzések főként a Macskovics féle téglagyár agyaggödrében történtek, erről suttogtak már akkor is, a környéken élők fültanúi voltak, hogy éjszakánként teherautókkal hozták az embereket, akik felváltva kiáltották a neveiket, s azt, hogy viszik őket kivégezni – mesélt az akkori időkről dr. Bogner István, akinek édesapja, dr. Bogner József tanár, újságíró, mindössze 37 éves volt, amikor elhurcolták és kivégezték.
A „bűnösöket” a Sárga házba, valamint a Petőfi Sándor és a Halasi út sarkán lévő rendőrségi laktanyába szállították, egy-két napig tartották ott, s a kivégzést megelőzően állítólag levetkőztették őket, kezüket összedrótozták, s így, teherautókkal szállították a sírgödörig. A legtöbb esetben bírósági ítélet nem született.
Dr. Bogner István azt mondja, évtizedeken keresztül meg sem lehetett közelíteni a vesztőhelyet, különösen mindenszentek és halottak napja idején. Mindig ácsorgott ott valaki, s amikor túl közel merészkedett az illető, rászóltak, hogy tovább nem lehet menni. Ez így volt egészen az 1989-es változásokig.
Dr. Bogner István azt mondja, hogy elő kell készíteniük egy újabb táblát, hiszen száznál is több név került elő, amelyeknek már nincs elég hely az emlékfalon (Fotó: Molnár Edvárd)
– 1991-re ért meg a helyzet annyira, hogy akkorra néhány ember megbeszélte, hogy kimegyünk és megemlékezünk. Egy egészen kis csoport volt akkor, huszonvalahányan, én ezen az első alkalmon nem tudtam jelen lenni. Ahogyan múlt az idő, mindig növekedett az emlékezők száma. Akkor, 1990-ben bozótvágó késsel kellett a helyszínt megközelíteni, utat kellett vágni, hogy odajuthassunk. Találtunk kidöntött sírok betondarabjait, azokból csináltunk lépcsőt, hogy le lehessen menni, de ott is a gaz eltakarítása volt a legnagyobb gondunk. Legelőször egy keresztet tettek le, s ekkor egy plébános megáldotta az akkori helyszínt. Évről évre történt valami, mind többen érdeklődtek, elkezdődött az adatgyűjtés. 1994-ben megalakult egy emlékbizottság, amelynek elnöke az akkori polgármester, Kasza József volt, s ekkor döntötték el, hogy ez ne legyen egyetlen pártnak sem a rendezvénye, hanem a város szervezze a megemlékezést. Akkor, azon az első hivatalos megemlékezésen, nagy volt a rendőri jelenlét, próbálták megzavarni az emlékezést, de nem sikerült. Ezt követően keresztet, majd kopjafát állítottunk. Később sikerült bekerítenünk a területet, mert előtte állatok legeltek a területen, majd megépült az emlékfal, és később a Kalmár Ferenc által készített Vergődő madár nevet viselő szobor talapzata. Az emlékfalra időről időre kerültek fel a nevek, de a táblákat több alkalommal teljesen összetörték, majd nem olyan régen a Vergődő madarat lopták el – mesélte a parcella kialakításának történetét dr. Bogner István, aki szerint azóta van rend, amióta ezt a területet is rendezi a Temetkezési Közvállalat.
A kegyeleti bizottság elnöke azt mondja, a következő feladat az lesz, hogy elő kell készíteniük egy újabb táblát, hiszen száznál is több név került elő, azonban ezekre már nincs hely a falon, így ezt kell megoldani. Hozzátette, szeretnék a jelenleg kerítésen kívül található nagy keresztet és kopjafát a kerítésen belülre áthelyezni és a keresztet újrakészíteni, mert az megrepedt. A löszfal bedőlése is fenyegeti a területet, mert lelkiismeretlen emberek kivágják az ott található akácfákat. A járda is rossz állapotban van, jó lenne alapra helyezni azokat a téglákat, s mindezekkel valóban méltó helyszíne lenne a megemlékezésnek.
Kérdésünkre, miszerint van-e kezdeményezés, igény, s lenne-e valaha anyagi fedezet a tömegsír feltárására dr. Bogner István azt mondja, nem lát erre esélyt és szükségtelennek is tartja.
– Azt gondolom, hogy nem kerül erre sor, egyszerűen anyagi okok miatt sem. Akkor sem biztos, hogy mindenre fény derülne. Azáltal, hogy megbolygatjuk a sírokat, és megállapítjuk, hogy egy bizonyos Kis János itt és itt nyugszik, őt fel nem támasztjuk, a hozzátartozóknak csak feltépjük a sebeiket. Tekintettel arra, hogy az én édesapám is ott nyugszik valahol, kijárok oda, mécsest gyújtok, virágot teszek és imádkozom. Ne bántsuk őket! Semmi pontosabbat nem fogunk tudni, ha fel is tárjuk ezt a sírt. Ezer ember személyazonosságának felderítésével, hetven-nyolcvan év után, semmin sem tudunk változtatni. Ők tudják ott fenn, hogy gondolunk rájuk és szeretjük őket.
