Úttalanul

A nagymamám sokszor mesél nekem arról, hogy ötven évvel ezelőtt gyalogszerrel, vagy jobb esetben kerékpárral járták a várost, de bizony időről időre előfordult az is, hogy gyalog mentek Csantavérig. Akkoriban még aszfaltutak sem voltak, és pénzük sem volt, még vonatjegyre sem. Amikor erről mesél, megkérdezem, hogy bírták, nehéz volt-e, hogy birkóztak meg ezzel a mindennapokban, de ő csak azt válaszolta: akkoriban más idők jártak. Nem panaszkodik, valahogy megbékélt a helyzettel. Hogy még akkor vagy már mostanában nyugodott-e bele a sorsába, nyitott kérdés maradt. Igazából azt sem tudom, hogy emiatt szomorú volt-e, vagy valahogy természetes helyzetként élte meg.

Sokszor elgondolkodom ezen és rájövök, igazából nem tudom beleképzelni magam a helyzetébe, egyszerűen azért nem, mert megváltozott a világ.

Mindenhová autóbusszal vagy kocsival járunk, annyira természetessé vált, hogy ha kell, gyorsan el tudunk jutni egyik településről a másikra. A gyerekeket a szüleik autóval viszik az iskolába, óvodáskorukra pedig mobiltelefonnal járnak-kelnek a világban.

Mégis sokszor, amikor bírálni kezdem a környezetemet – ezúttal is –, eszembe jut a nagymamám, hogy neki mennyivel nehezebb élete volt, már csak azért is, mert a környezete megnehezítette a mindennapokat, s rájövök, hogy a mai elvárásokat figyelembe véve tulajdonképpen a mi mindennapjainkat is nagyon sok dolog nehezíti meg.

Az utóbbi néhány napban megállás nélkül esett az eső a városban. Munkába indulásomkor legalább negyedórát gondolkodtam azon, hogy kerékpárra üljek-e – akkor is, ha ez a döntésem automatikusan a bőrig ázást jelenti –, vagy menjek inkább busszal – ami pedig az elázás szempontjából kedvezőbb ugyan, de csak óránként indul, és ha elkések, rengeteg időt vesztek. Ezért a kerékpár mellett döntöttem. A Bajai úton végigkerekezve számos olyan élmény ért, ami írásra késztetett. Képtelen voltam úgy szlalomozni, hogy elkerüljem a pocsolyákat – amelyek néhol akkorák voltak, hogy beterítették a kétsávos utat, ezért azt sem tudtam megúszni, hogy a mellettem elhaladó autók nyakig lecsapjanak. Nem volt jobb a város központjában sem, mert nincs kerékpárút a főbb utakon, de ha van is, áll rajtuk a víz, ami az utazás körülményein cseppet sem változtat. Nincsenek jobb helyzetben a gyalogosok sem, mert még a város központjában frissen leaszfaltozott utakat is olyan hanyagul csinálták meg, hogy legjobb, ha az ember gumicsizmában kel útra, bárhonnan indul és bárhová készül. Az autósokat sem irigylem, mert nem lehet tudni, hogy a pocsolyák alatt mekkora kátyú rejtőzik, a leparkolt autóból pedig csakis szerencsével tudnak kiszállni anélkül, hogy bokáig vizesek lennének, mert bizony ezek a körülmények sem közelítik meg az oly vágyott Európában megszokottakat.

Ezeken gondolkodtam, miközben több kiaszfaltozatlan, sáros utca mellett is elhaladtam, és eszembe jutott a nagymamám, róla pedig az, hogy vajon én is belenyugszom-e ebbe a helyzetbe valaha.