Ahogy belépünk az órásmester műhelyébe, minden zaj megszűnik, csak a faliórák ketyegését halljuk. A ketyegés furcsamód megnyugtat, de egyben az idő múlására is emlékeztet, ami – Márton Sándor szabadkai órásmester szerint – rendben is van, hiszen az időt nem szabad megállítani, annak múlnia kell, nekünk pedig minden percét meg kell élnünk. Az órásmesterséget Márton Szabadkán tanulta és negyven éve űzi. Ő a négy órás egyike a városban, utánpótlása pedig valószínűleg nem lesz.
A „Borovo utcájában” lévő műhely felirata a régi időkre emlékeztet bennünket, jó ilyen kisiparos műhelyt látni, hiszen egyre kevesebb hasonló van a városban. Márton Sándor szemüvegben és annak jobb felére erősített nagyítóval kedvesen, „kezét csókolom”-mal fogadja hölgyvendégeit.
Miért pont az órásmesterséget választotta annak idején?
– Igazából véletlen folytán lettem órás. Sok helyen próbáltam munkát találni, és amikor az Aurometalban órás tanulót kerestek, jelentkeztem. 1965-ben felvettek, hároméves volt az iskola. Akkoriban felváltva egy napot a szakmában dolgoztunk, egy napot pedig az iskolában tanultunk. A három évnyi tanulás után három évig dolgoztam az Aurometalban, majd a katonaságot követően Kurai ékszerészhez és óráshoz kerültem, s nála dolgoztam 19 évig. Kurai volt az egyik legismertebb aranyműves és órásmester a városban. Amikor nyugdíjba ment, átadta az üzletet, én pedig önálló iparosként folytattam a szakmát, de csakis az órásmesterséget. A régebbi gazda próbált meggyőzni, hogy aranyművességgel is foglalkozzam, de én ezt a szakmát szeretem és csak ezzel akartam foglalkozni. Negyven év, két hónap és kilenc munkanap után május 25-én nyugdíjba mentem. Mivel azonban a nyugdíj nagyon kevés, amíg úgy érzem, hogy tudok dolgozni, folytatom a munkát. Sokszor kérdezik meg a feleségemet, hogy a Sanyi meddig dolgozik majd, ő pedig mindig azt válaszolja, hogy amíg le nem esik a székről – mondja nevetve, hiszen az élete az órajavítás, de a mesterséget sajnos nincs kinek átadnia, hiszen nincs utánpótlása. Szabadkán már csak négy órás dolgozik. Márton pedig elmondta: 1965 óta nem is indult képzés, ahol ezt a szakmát tanulni lehetett volna. Próbálkoztak ugyan néhányan az Aurometalban, de gyorsan fel is adták. Volna igény szakemberre, mert az emberek ragaszkodnak a régi faliórákhoz, a fiatalok közül pedig egyre többen veszik elő a nagyszülők örökségét.
Amikor először beléptem az órásszaküzletbe, és a világító fény alatt megláttam egy óraszerkezetet szétszedve, a pici kis részecskéket, amik ragyogtak, csillogtak, akkor elgondoltam magamban: Istenem én ezt egyszer össze fogom tudni rakni?!
– Ez egy olyan szakma, ahol rengeteget kell ülni, melegíteni kell a széket, amit szinte senki sem szeret. Továbbá nem túl jövedelmező szakma. Meg lehet ugyan belőle élni, de szerényen. A fiam annak idején érdeklődött az órajavítás iránt, de sporttal foglalkozott, a kettőt pedig nem lehet egyszerre csinálni. Az órás kezének teljesen nyugodtnak kell lennie, nem szabad remegnie – magyarázza Márton.
Ahogyan más mesterségek, az órásmesterség szerepe is rengeteget változott az elmúlt időkben. Márton válaszát követően kétszer rákérdezek – mert nem hiszek a fülemnek –, hogy mennyi munkájuk volt az aranyidőkben, és mennyi van manapság.
– 1987-ben, amikor az üzletet átvettem, havonta 650 órajavításunk volt, most havonta 4-5 olyan van, amit igazán órajavításnak lehet nevezni. Vannak persze elemes órák, amelyben elemet cserélünk, ha kell, megjavítjuk őket, de ez már nem az a klasszikus órajavítás. Szerencse, hogy mindig szerettem az elektronikát, és most az ilyen irányú tudásomat is érvényesíteni tudom.
Azt mondta, hogy megszerette ezt a szakmát, ezért nem is akart aranyművesként dolgozni. Mi az, ami a mai napig izgalmassá teszi a munkáját?
– Mindig kihívás valamit életre kelteni. Egy óra elindítása nagyon megnyugtató érzés. Amikor először beléptem az órásszaküzletbe, és a világító fény alatt megláttam egy óraszerkezetet szétszedve, a pici kis részecskéket, amik ragyogtak, csillogtak, akkor elgondoltam magamban: Istenem én ezt egyszer össze fogom tudni rakni?! Azt hiszem, akkor kezdődött a rajongás.
Van kedvenc órája, szerkezete?
– Nekünk órásoknak nagyobb kihívás a faliórák, bonyolultabb karórák javítása. Kevesen vannak közülünk, akik gyűjtők is egyben. Mi általában megjavítjuk az órát, ami járja tovább az útját. Számunkra pedig akkor éled fel újra, amikor ismét behozzák javításra. Kimondottan kedvenc szerkezetem nincs. Mindent megjavítok, aztán meg megy tovább az élet, és újabb kihívásokat hoz. De a legnagyobb kihívás mindig egy olyan órát megjavítani, amit sokan mások próbáltak rendbe hozni, de nekik nem sikerült – mondta Márton.
Volna igény szakemberre, mert az emberek ragaszkodnak a régi faliórákhoz, a fiatalok közül pedig egyre többen veszik elő a nagyszülők örökségét
Üzletében több tucatnyi óra van a falon, a szekrényekben, és mindegyik a pontos időt mutatja. Arra is kíváncsi voltam, vajon hiányzik-e neki a tiktakolás, el tud-e aludni teljes csendben. Azt mondta, nem zavarja az óra ketyegése, de nem is hiányzik neki. Meg lehet szokni az ütéseket is. Igazából mégis szereti hallani éjszaka, hogy hármat-négyet üt a falióra, mert akkor tudja, mennyi idő van hátra reggelig.
Hogyan viszonyul egy órásmester az idő múlásához? Hogyan látja a mai rohanó, állandóan az idő múlásával harcoló embert?
– Amikor én elkezdtem dolgozni, egészen más volt az emberek hozzáállása az órákhoz és az időhöz is. Nem voltak annyira kötöttek. Ha behozták órájukat javításra, akkor akár 10–15 napra is itt hagyták minden fennakadás nélkül. Ma viszont abban a pillanatban ki kell cserélni az elemet, mert nem tudnak meglenni az óra nélkül. Sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne, ha megállítanánk az órát, az idő múlását. De én azon dolgozom, hogy az óra tovább ketyegjen. Ez a munkám. Nem lehet megállítani az időt, mert ha az csak a számunkra áll meg, rengeteg ismerősünk elmegy közben, és mire visszatérünk, már nem lesznek itt. Az pedig borzasztó érzés.
