Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgetőműsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, olyan személyek is az anyósülésre ülnek azonban, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a Youtube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Szokták mondani, szakmai ártalom. Ha most csak a médiát nézzük, az újságíró minden hírben, legyen az írott vagy elektronikus sajtóban megjelent, az összetételt vizsgálja, hogy benne van-e minden, aminek ott kell lennie, vagy minden egyes baráti beszélgetés során legalább egyszer felgyullad a feje felett a képzeletbeli villanykörte, hogy hú, ez de jó téma lenne. A lektor a helyesírási és nyelvhelyességi hibákat keresi, a fotós pedig a megfelelő szöget, beállítást és képet nézi. Nem volt ez másként Ótos András fotós kollégám esetében sem, aki forgatásunk során egyből elkezdett szakmázni, és még be sem ült mellém az anyósülésre. Igen, szakmai ártalom.
Nem csoda, hiszen egészen óvodáskora óta az élete része a fotózás. Egykoron még édesapja amatőr fotós szakkörében kezdte elsajátítani az alapokat. Kisautók helyett drótokkal és filmekkel játszott. Korán elismerték a munkáit, az iskolai versenyeknek köszönhetően bejárta szinte egész Jugoszláviát. Az első díjazott fényképére még a mai napig szívesen emlékszik. Egy vonatos kiránduláson készítette, az ablakban két gyermek sziluettje látszik, előttük a nagy semmiség. Ezekről az élményekről és a szakma jövőéről beszélgettünk újvidéki utunk során.
A munkásságod elejét teljes mértékben befolyásolta a térségünkben zajló háború. Milyen tapasztalatokat adott ez a későbbi munkásságodhoz?
– Ez az egyik legnehezebb műfaja az újságírásnak, a fotózásnak. Abban az időben, a kilencvenes évek elején, nem volt okostelefon, így nem tudtunk pillanatok alatt információhoz jutni. Volt egy kézi rádiónk, ez segített bennünket, bár Horvátországban teljes hírzárlat volt. Németh Zolival jártuk a terepet. Egyik nap eltévedtünk, valahol a horvát és a szerb rész határán lehettünk. Látszott, hogy nem sokkal ezelőtt itt hadgyakorlat volt. Egy útkereszteződésben nem tudtuk, merre forduljunk. Előttünk állt egy piros Yugo. Láttuk, hogy ült benne valaki, de egyikünk sem mert odamenni, hogy megkérdezze, merre tovább. Gyanús is volt, hogy a kinti mínuszok ellenére nem párásodott be az ablaka. Később megtudtuk, hogy akna volt az autóban, benne pedig egy elhunyt személy ült. Nem volt egyedi eset ez akkoriban. Úgy szoktuk mondani, hogy ez lett a második születésnapunk.
Ilyen esetekben, mint egy háború, mennyire hagyatkozol az etikai szabályokra egy jó kép érdekében?
– Tudjuk, hogy mi mehet bele egy újságba, és mi nem, de ez hírügynökségenként és médiaházanként változik. Mindenhol megvannak a szabályok. Vukovár felszabadítását követő második nap jutottunk be egy csoporttal. A házak udvarában még ott voltak a holttestek. Ma is nehéz erről beszélni. Én készítettem fotókat, de a magam részére, a privát archívumomba, az újságba azt küldtem, amit szabadott. Később ezekből szoktak kiállítást készíteni, vagy egy-egy kollégám könyveihez szolgált illusztrációként.
Véleményed szerint mi a jó fotóriporter ismérve?
– Éber, mindig nyitott szemmel jár. A kezében az utolsó utáni pillanatig ott a kamera. Ilyen volt például a pápás fotózásom Romániában. Elkészültek a klasszikus képek, amelyek mindenkinek megvoltak, esetleg más szemszögből. Ezt követően én kivártam, és ekkor készítettem el azt a képet, amikor az autójában ül, és integet. Ez senki másnak nincs meg. Kilencven százalékban mindig az az érdekes, amit az utolsó utáni pillanatban készítettél.
Mi a véleményed arról, hogy egy kép többet mond ezer szónál?
– Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy az újságban elsőként a képeket nézem meg. Ezt a szerkesztők is kihasználják, hogy egy jó, sokatmondó képet tesznek a címoldalra azért, hogy gondolkodásra ösztönözze az embereket. Sokszor van az, hogy lehet, a szövegben észre sem veszed az elrejtett poént, a képen viszont egyértelmű lesz.
A lányod is fotós. Mennyire volt ráhatásod az ő pályájára?
– Azon csodálkozom, hogy a középiskola végéig ő nem is igazán érdeklődött a szakma iránt. Az érettségi után azonban az újvidéki Művészeti Akadémiára iratkozott, operatőri szakra. Sokat számított neki ez az időszak, hiszen másképpen viszonyul most már egy-egy eseményhez. Amikor összehasonlítom a képeinket, látom, hogy bár ugyanazt fotóztuk, de teljesen más megközelítéssel. Én biztosra megyek, mert tudom, hogy mit várnak el tőlem, milyen fotókat kell készítenem, amelyek megfelelnek a lapnak. Ő még kísérletezik. Mindkét fotó jó, de az ő meglátásai néha érdekesebbek. Nem biztos, hogy megfelelne egy napilapba, nagyon tetszik viszont, hogy ő máshogyan látja a dolgokat. Egyelőre még szabadúszó, saját stúdiójában dolgozik, felkéréseket kap különféle rendezvények, családi események fotózására. Néha elviszem magammal egy-egy terepi munkára, amikor politikusokat is kell fotózni. Ott az más, ott tudni kell, ki kicsoda, milyen funkcióban van jelen, és rájuk kell összpontosítani. Mindig van mit hozzáadni, de segítek neki, amiben csak tudok.
Hogyan látod a fotóriporteri szakma jövőjét, annak tükrében, hogy ma már mindenki lehet fotós, a közösségi médiának köszönhetően?
– Az utóbbi négy-öt évben láttam egy nagy ugrást. Megjelentek a különféle platformok, ahova bárki felteheti a fotóját. Szélsőséges példa, de lefotózza a virágzó fát, és feltölti. Én mindig azt szoktam mondani, hogy nekem az utóbbi években a legjobb barátom az autó és az utca, hiszen ahogy véget ér egy esemény, én már küldöm is a képeket a webes csapatnak, akik aztán közlik az online felületünkön. Persze ezt mások is megcsinálják, hogy azonnal közzéteszik. Nem rossz ez, hisz több szem többet lát, csak az egyszerű résztvevőnek az elkészült 1-2 képből könnyebb kiválasztania a megfelelőt, mint nekem a 300-400-ból.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
