Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgetőműsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, de olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a Youtube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal a hétvégi lapszámunkban közöljük.
A Taxi három évada alatt nagyon sok vendég beült már mellém az anyósülésre, és szívet melengető érzés az, amikor elárulják, melyik részt nézték meg, vagy éppen bevallják, nagyon várták már a lehetőséget. Nem volt ez másként Horváth Ákos atyánál, az újvidéki Mária neve plébániatemplom káplánjánál sem. Nekünk, újságíróknak ő egy nagyon jó interjúalany, abból a szempontból, hogy az egyházmegye legfiatalabb papjaként egy teljesen új oldaláról mutatja be a vallást, és tevékenységével igyekszik bebizonyítani, hogy igen, az ő hivatása teljesen eltér a többitől, de ugyanolyan ember, mint mi. Ezeket a gondolatokat fejtettük ki utunk során.
Fiatal papként hogyan tekint Ön a papságra: hivatásnak vagy egy életre szóló elkötelezettségnek tartja?
– Mindkettő igaz rá. Amit nem szeretünk az az, amikor szakmának nevezik, hiszen ez nem jó megfogalmazás. A papság az nem olyan, hogy addig csináljuk, amíg jól megy sorunk, hanem ezt egy egész életre választjuk, és papok vagyunk egészen addig, ameddig tart a földi zarándoklatunk. Érdekes dolog fiatal papnak lenni. Sokszor, amikor megkérdezik a koromat, azt mondják, hogy szemtelenül fiatal vagyok. Ez így igaz, hiszen jelenleg is én vagyok az egyházmegye legfiatalabb papja. Huszonnégy éves voltam, amikor pappá szentelt Pénzes János püspök atya, és ez épp egy évvel korábban van, mint ahogyan azt a kánonjog megengedné. Az életkorom magával hozza a pozitívumokat is, de a negatívumokat is. Az emberek máshogyan viszonyulnak hozzám, nem mindig vesznek komolyan, sokkal gyorsabban futunk bele a barátság terepébe. Nem azt mondom, hogy hívő és pap között nem lehet barátság, de sok esetben meg kell tartani a hivatali távolságot.
Nehéz leküzdeni ezeket a korral járó előítéleteket, főleg ha új közösségbe érkezik?
– Egy éve vagyok Újvidéken, de voltak már nagyon érdekes helyzeteim itt. Vannak nagyon kedves híveink, akik idősebbek, és akik ránk, fiatal papokra úgy tekintenek, mint az unokáikra. Volt olyan is, hogy odajöttek és a legnagyobb természeteséggel megpusziltak. Számukra ez a szeretet kifejezése, bármennyire is furcsa volt nekem abban a pillanatban. Kisatyának hívnak bennünket, de ez nem egy gúnynév, ők így különböztetnek meg minket, káplánokat a plébános atyáktól. Sajnos vannak olyan személyek is, akik rosszallóan néznek ránk, valahogy úgy, hogy mit okoskodunk mi, szerintük kis taknyosok. Mit gondolunk mi, hogy majd megmondjuk a tutit? Ezt is valamilyen szinten meg lehet érteni, hiszen tényleg csak négy éve vagyok pap, nem sok gyakorlatom van, sem az élet, sem a papság terén, de elmondhatom, hogy ha nem is mindent, de sokat láttam már eddigi életem és pályafutásom során.
Magyarkanizsáról helyezték át Újvidékre. Milyen kihívásokat tartogatott a többnyire szerb lakosú nagyváros?
– Nagyon örültem annak, amikor a pappá szentelésem után a püspök atya azt mondta, Magyarkanizsára helyez. Számomra nagyon szerethető város, színmagyar közösség. Ahogyan a magyarkanizsaiak szokták egymás között mondani, egy alvó város, nyugodt, mindenhol, ahova csak bementem, meg tudtam szólalni magyarul, és magyarul válaszoltak vissza. Amikor jött ez a lehetőség, hogy Újvidékre kerüljek, megkérdezte a püspök atya, hogy félek-e a nagyvárostól, lesz-e problémám vele. Mondtam neki, szerintem nem, és igazam lett. Így az egy éve tapasztaltak azt mutatják, hogy élvezem ezt a nyüzsgést. Teljesen más, a hívőközösség számát és milyenségét is tekintve. Sok mindenre fel kell készülnünk, nem tudunk egyfajta forgatókönyvvel végigcsinálni többféle dolgot. Meg kell bennünk lennie annak a rugalmasságnak, ami személyekre szabja a dolgokat, mert nem jön be az irodába két személy egyforma problémával. Mindig valamit változtatni kell, akár a nyelv tekintetében is. Nemcsak magyarul mutatok be liturgiát, hanem horvátul is, sőt angol nyelvű szentmiséink is vannak, szentségkiszolgáltatásokban is az összes beszélt nyelvet próbáljuk alkalmazni. Nem is olyan régen több latin nyelvű temetésünk is volt. Nagyon sok lábon kell itt Újvidéken állnunk, és nagyon próbára teszi a kreativitásunkat ez a város.
Milyen tévhitek lengik még körül a papságot az Ön véleménye szerint?
– Jelenleg Budapesten tanulok, végzős hallgatója vagyok a SOTE Mentálhigiéné Intézetének, és pont ilyen és ehhez hasonló témákkal foglalkoztam a szakdolgozatomban, hogy például a papok hogyan tudnak segítséget kérni, vagy egyáltalán mernek-e. Ez egy nagyon érdekes hozzáállása a mi társadalmunknak. De nem kell ennyire mély dolgokba mennünk. Akár ott van az internetes felületeken való megjelenés, a közösségi mediában való jelenlét, hogy miket posztolunk, miket osztunk meg az emberekkel, a követőinkkel, hogy miket tartunk fontosnak. Az például, hogy arról posztolok-e az interneten, hogy edzőterembe járok, mert nekem az fontos. Jelentős részét képezi az életemnek a sport, az, hogy edzőterembe járok, és erről is szoktam posztolni. Nincsenek olyan hatalmas sikereim, de a kicsi sikerek is nagyon sokakat motiválhatnak, és így lett sok olyan ismerősöm, aki azt mondja, atya, posztolj arról, hogy mi történik veled éppen a sport területén vagy akár a továbbtanulás terén. Ezek azok a személyek, akik talán le tudták küzdeni ezeket a sztereotípiákat. Persze, vannak régi vágású személyek, akiknek ez sok. Megértem őket is, és próbálom nem túltolni ezeket a megjelenéseimet, de fontosnak tartom az edukációt, azt, hogy lássák, így is lehet. Mi, fiatal papok ezt már sokkal fontosabbnak tartjuk, hogy legyen egy internetes arculata a plébániánknak is, mert úgy tudunk még több emberhez eljutni. Változáson megy keresztül akár az egész katolikus egyház, akár az egész nép, és itt a felgyorsulásban nekünk is valahol lépést kell tartanunk, akár azzal, hogy máshol is megjelenünk, akár hogy kifelé nyitunk az emberek felé, mert a plébániaajtót már nagyon kevesen fogják ránk nyitni.
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
