Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgetőműsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, de olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek és szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Költőként kezdte a művészi pályafutását, s végül szobrász lett. Ez a második egyáltalán nem is szerepelt a tervei között, minden egyéb viszont igen. Szilágyi László nevéhez számos alkotás fűződik. Munkáival találkozhatunk Újvidéken, de Vajdaság több pontján is. Minden munkát teljesen más oldaláról igyekszik megközelíteni, nem a már megszokott módon megjeleníteni. Így volt ez Petőfi mellszobrával is. Régóta várt erre a megbízatásra, és minden egyes munkába beleteszi a szívét, a lelkét. Folyamatosan dolgozik valamin, s ezt jól tükrözi a Facebook-oldalára feltöltött fotók mennyisége is. De hogyan lett kezdő költőből szobrász? És mit jelent ma művésznek lenni? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat az újvidéki utunk során.
– Kezdetben verseket írtam, az egyik körüljárta az általános iskolámat is az iskolakönyvvel. Ekkor figyeltek fel rám, de én magamon is meglepődtem, hogy ez engem ennyire érdekel. Azért is, mert apám festő volt, ezáltal én is sokat festettem. Gimnazistakoromban különféle versenyeken indultam a rajzaimmal, de a versírást sem hanyagoltam el, ezekkel is neveztem. Harmadikos vagy negyedikes gimnazista lehettem, amikor édesanyám azt szerette volna, hogy próbálkozzak meg a szólóénekléssel. Úgy néz ki, örököltem valamit anyai nagyapám tehetségéből, ugyanis nagyon szépen haladtam előre, a tanárom operaénekest szeretett volna belőlem faragni. Azonban a sors úgy hozta, hogy képzőművészeti szakon folytattam a tanulmányaimat. Nem is gondoltam volna, hogy felvesznek, hiszen a többi jelentkező tapasztaltabb volt nálam, olyan középiskolából is jelentkeztek, amelyben sokat foglalkoztak a rajzzal vagy akár a szobrászattal. Az első szobrászati órán egy mellszobrot kellett agyagból megformálni. Amikor elkészültek a munkák, kiküldtek bennünket a teremből, hogy értékeljék őket. Ezt követően kimondták az eredményt: az enyém lett a legjobb. Ekkor eldöntöttem magamban, hogy ez lesz az én utam. Az egyetem után nem igazán tudtam, hogy merre induljak, de csakhamar szembejött velem a lehetőség, egy pályázat. Tito stafétabotját kellett elkészíteni. Első lettem, még az egykori tanáromat is legyőztem. Talán ekkor kezdődött el igazán a karrierem.
Mit jelentett az Ön számára, hogy elkészíthette Petőfi mellszobrának három öntvényét?
– Nagyon boldog voltam, amikor megkerestek, egyből igent mondtam erre a lehetőségre. Már harminc éve vártam erre a felkérésre. Ahogy leraktuk a kagylót, neki is kezdtem a munkának. Rekordidőn belül végeztem, akkora volt a motivációm. Minden munkám előtt nagyon sokat olvasok, keresgélek. Engem nem az arc érdekel, hanem a belső. Az emberek nagyon meglepődnek a kifejezésmódomon, például Petőfinél ráfröccsentéssel igyekeztem ábrázolni a lövés nyomait. De a kutakodásom alatt az is kiderült, miért ábrázolják sokszor égnek álló hajjal, ami inkább a jobb oldalra dől. Miért? Mert balkezes volt, és mindig a jobb kezével támasztotta a fejét. Sokakat meglep ez az infó, amikor elmesélem. Lényeg a lényeg, nagyon jóleső érzés volt elkészíteni ezt a három öntvényt. Nem kizárt, hogy egy negyediket is készítek, ugyanis az Észak-Macedóniában élő magyarok is szeretnének egy saját Petőfi-szobrot, és én is a lehetséges készítők között vagyok.
Korábban azt mondta, nem szerette volna Petőfit a megszokott módon ábrázolni. Miért?
– Mert bolond volt, a szó legpozitívabb értelmében. A nagy művészek mind bolond emberek. Ennek a jelzőnek nagyon tág értelmezése van, ezt már tudom régóta. Mi mind egy kicsikét bolondok vagyunk, letértünk arról az útról. Nekünk megvan a sajátunk. Petőfi is ilyen volt, hiszen fiatal kora ellenére mégis megannyi jó verset írt, s azok meg is jelentek, és ki tudja, mennyi végezte a szemétben vagy a tűzben. Egy közömbös ember nem tud ilyet tenni. Abban is hiszek, hogy az ilyen nagy művészek, mint például Petőfi, vagy akár említhetjük Arany Jánost, Michelangelót, Leonardo da Vincit, nem hétköznapi emberek, nem földi lények, mert nincs annyi idejük az életben, hogy ennyi mindent megcsináljanak. Valaki sugalmazta nekik mindezt. Azt szoktam mondani, hogy ez egy isteni hang. Szerintem a nagy műveket Isten alkotja, mi pedig csak dolgozunk.
Mit jelent ma művésznek lenni?
– Van egy felfogásom. Amikor valaki azt mondja, hogy ezekben az időkben nehéz megélni, akkor azt szoktam rá válaszolni, hogy más időnk nincs. Ebbe születtünk, és itt kell dolgoznunk. Úgy gondolom, hogy minden korszak és nemzet küzd ilyen nehézségekkel. Mi, művészek nem vagyunk annyira felkapva, mert szabadok, szabad felfogásúak és viselkedésűek vagyunk, ezért a közönség nehezen fogad be bennünket. Sokszor nem vagyunk eléggé társas lények. Nekem is nagyon nehéz, de a kitartás és a művészetbe vetett hitem sokat segített. Azt szokták mondani, hogy a művész meghaladja a korát, univerzálisan gondolkodik és alkot. Ez nem változott meg sosem, és ez teszi nehézzé a mi életünket és az alkotásnak a folyamatát.
(A teljes beszélgetést megtekinthetik a Magyar Szó Facebook-oldalán vagy Youtube csatornáján, illetve az online felületünkön.)
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
