Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is minden nap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Babos Fehér Nóra nagy kalandja Moholról indult, és most, megannyi megállóval tarkítva, ide is kanyarodott vissza. Ahogyan ő szokta mondani: olyan, mintha egy mesébe csöppent volna, és sokszor el sem hiszi, hogy ez mind vele történik.
– Kicsi voltam, amikor elkezdtem énekelni, egyházi-, gyermek- és ifjúsági kórusnak is a tagja voltam, emellett a moholi Csobolyó Művelődési Egyesületben is énekeltem népdalokat sokáig. Sodródtam egyik stílusból a másikba, később jött a rockzene. Én is voltam lázadó típus, Martens-bakancs és vörösre festett haj, anyukámék pedig reménykedtek, hogy minél hamarabb kinövöm majd. Volt egy helyi rockzenekar, a Garázs, amelynek tagja voltam, később jött a Baraparty. Ezt nagyon-nagyon szerettem, akkor főként még saját számokat játszottak, ma már inkább feldolgozásokat. A mai napig beállok hozzájuk muzsikálni, ha épp úgy adódik. Azonban soha nem az éneklés volt a célom. Szerintem nem is tudtam, hogy mi akarok lenni, egyszerűen csak sodródtam az árral. A középiskolát Békéscsabán kezdtem el, egy zeneművészeti szakközépiskolában. Viszont nem éreztem ott jól magam, és egy hónap után átiratkoztam a Zentai Gimnáziumba. Az itt eltöltött négy év alatt folyamatosan képeztem magam. Korábban nyolc évig hegedültem, ezt követően, a gimi ideje alatt, énektanárhoz jártam. Azt éreztem, hogy jó lenne egy szakma a kezembe, így kerültem el Szegedre, néprajzra. Az volt az elképzelésem, hogy néprajzkutató leszek, viszont egészen más irányba mentek a dolgok. Úgy gondolom, hogy jókor voltam jó helyen, mert ha nem kerülök Szegedre, akkor soha nem jött volna az a lehetőség, hogy a Kormorán énekese legyek, és a színházi munkák sem találtak volna meg. Mindennek meg van a miértje, és bármilyen közhelyesnek is hangzik, de ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy ablak.
2010-ben jött a Kormorán felkérése. Ahogyan korábban nyilatkoztál, nehéz volt ezt a döntést meghozni, hiszen fenekestül felfordult az életed. Ma is így döntenél?
– Szerintem igen. Nem tennék másként. Abban az időszakban nagyon szerettem a néprajzot, viszont másképp képzeltem el, mint amit valójában kaptam. Az, hogy megtalált a zenekar, az teljesen véletlen, viszont én azt gondolom, hogy ez nem teljesen így van, inkább a Jóisten gondviselése ez. Egy mesebeli történetnek éltem ezt meg akkor: a vajdasági lány elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba, és egyszer hopp, sikerült neki.
Azóta színészi pályára is léptél.
– Igen. Mindig is nagyon vonzott ez a világ, középiskolás koromban is több darabban szerepeltem. Nem állt távol tőlem ez az egész, és valahol titokban mindig vágytam rá. Két éve énekeltem a Kormoránban, amikor a zenekar vezetője, Koltay Gergely megírta a Honfoglalás című rockoperát a Komáromi Magyar Lovas Színháznak. Egyszer csak feltette a kérdést, hogy szeretnék-e benne szerepelni, mert akkor megírnak nekem egy szerepet meg egy dalt. A válaszom az volt, hogyha ez lehetséges, akkor nagyon szívesen kipróbálnám magam. Annyira jólesett ez az egész, az egész társulat, a rendező, az igazgató, mindenki nagyon megkedvelt. Ezt követően minden évben felkértek, hogy játsszak egy darabban. Az itt kötött kapcsolatoknak köszönhetően kerültem a győri színházba. Ez egy kőszínház, rendes társulattal, komoly infrastruktúrával. Egy profi közegbe kerültem, és olyan emberek mellett dolgoztam, akiktől rengeteget tudtam tanulni. Viszont úgy éreztem, hogy kellene egy mentor, akitől a szakma csínját-bínját el tudom sajátítani. Magyarországon nemcsak felsőfokú képesítés, színész I képesítés, hanem van egy úgynevezett színész II képesítés is, egyfajta OKJ-képzés, ahogyan hívják. Ez egy hároméves iskola volt, tehát nem egy féléves képzés. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis Kökényessy Ági volt az osztályfőnököm, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Úgy vélem, ő is hozzásegített ahhoz, hogy Győrben egy-két év után már nagyobb szerepeket kapjak.
Az adai karácsonyi időszak nem múlhat el a te jótékonysági koncerted nélkül. Mit jelent a számodra, hogy ezzel is hozzá tudsz járulni egy-egy szervezetnek a jobb működéséhez?
– Amikor ezt az egészet elkezdtem, akkor lehet, nem is nagyon voltam tudatában annak, hogy nem is nekem jelent sokat ez a dolog, hanem talán sokkal többet jelent azoknak, akik kapják. Egy kicsit félve is kezdtem bele, mert itthon engem azért nem olyan sokan ismernek, merthogy a Kormorán egy rétegzene, nem annyira elterjedt itt nálunk, Vajdaságban, és az ember nem is tudja, hogy: akkor most tényleg megtelik az a terem? Lesz bevétel? Ezek mindig ingyenes koncertek, önkéntes adomány a belépőjegy, és amit a nézők szánnak annak az adott szervezetnek, abból én soha semmit nem veszek el, azt úgy teljes egészében átadjuk a szóban forgó szervezetnek. Azt gondolom, hogy nagyon szép összegek jöttek össze eddig minden évben. Hatalmas boldogság, hogy segíthetek. Annak idején ezt azért kezdtem el, mert szerettem volna valahogy meghálálni az engem támogató embereknek, tanároknak, azt a sok mindent, amit kaptam tőlük. Lehet, hogy nem direkt nekik megy az adomány, viszont azt gondolom, hogy a község, Ada és Mohol is mellettem állnak, támogatnak még akkor is, ha ez nem látszik. Ez nekem nagyon-nagyon sokat jelent.
Moholról indultál, most újra itt éltek a pároddal, illetve a kis családoddal. Ez már a végállomás?
– Azt gondolom, hogy igen. Amikor megismertem a férjemet, ő egyébként erdélyi származású, akkor megbeszéltük, hogyha mi együtt maradunk, és úgy alakul, hogy összekötjük az életünket, és családot alapítunk, akkor nem szeretnénk nagyvárosban gyerekeket nevelni, hanem mindenképpen egy sokkal barátságosabb, csöndesebb helyen. Megállapodtunk, hogy legalább egyikünk legyen otthon, mert annak semmi értelme nincsen, hogy mondjuk Budapest agglomerációjába kiköltözik az ember, és se kutyája, se macskája, se segítsége nincs a környéken, gyakorlatilag egyedül van az ember. Döntenünk kellett, hogy akkor vagy Erdély, vagy Vajdaság. Az az igazság, hogy én nem gondoltam volna, hogy Moholon fogunk kikötni. Valójában szerettem Budapesten élni, bár már látom, hogy gyerekkel teljesen élhetetlen az a város, és sokkal nyugodtabbak ők is itthon, meg én is. Úgyhogy én nagyon boldog vagyok.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Babos Fehér Nóra és Kállai Göblös Nikoletta
