A SZÁZADIK ADÁS
Most kellene jönnie az összefoglalónak arról, hogy pontosan miről is szól a Magyar Szó Taxi, lassan összegezni az évadot, hiszen az évad utolsó előtti interjúját olvashatják az alábbiakban. Most azonban meg kell állnom egy pillanatra, visszatekinteni az elmúlt három évadra és arra, hogy ez már a 100. adás, illetve interjú. Ennyi különféle foglalkozású ember ült már be mellém az anyósülésre, akikkel megannyi dologról beszélgettünk már. Ennyi új ismerőst szereztem, akikkel a mai napig köszönünk egymásnak, ha valahol összefutunk, esetleg még egy ölelés is belefér. Sajnálom, hogy nem kezdtem el az elején írni a megtett kilométerek számát, mert akkor statisztikai adatokkal is szolgálhatnék, hogy mennyit utaztunk együtt négykerekű barátommal. Ahogyan az egyik kolléganőmnek írtam, a kis fehér járgány valamilyen szinten már a bizalmasom lett, hiszen ő hallgatja végig a reggeli rekedt hangú éneklésem, amellyel a hangszálaim melegítem be az interjúra, de éltem már át boldog és szomorú pillanatokat is benne. Nosztalgikus hangulatba hozott ez a háromjegyű szám, nincs azonban megállás.
Jubileumi vendégemmel egy kicsit hazabeszélek, Molnár Edvárd, napilapunk fotóriportere jött el ugyanis velem egy körre. Ahogyan bevallotta, viszonylag későn kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással, de azóta sem tette le a fényképezőgépet, még akkor sem, amikor kis időre kamerára váltotta, a szabadidejében akkor is lőtte a képkockákat.
Hogyan jött az életedbe a fotóriporteri szakma?
– Ha egyszerűen kell válaszolnom, akkor ez véletlenek sorozata. Elég későn, 24 évesen kezdett el komolyabban foglalkoztatni ez a dolog. Addig is fotózgattam hobbiszinten, de az áttörés 2000-ben jött, amikor elvittem a laborba előhívatni a képeket, majd az ott dolgozó hölgynek annyira megtetszett az egyik fotóm, hogy megkérdezte, kiteheti-e a stúdióban. Igent mondta, és akkor kezdtem el komolyabban gondolkodni erről, hogy talán ez is lehet az én utam. Szegedre jártam egyetemre, angol szakra, de csak alibiből, hogy ne vigyenek el tartalékosnak. Ott az egyik haverom keresett meg azzal, hogy nem lennék-e az egyetemi újság, a Hökkentő fotóriportere. Látta a fotóimat, tetszettek neki. Később megismerkedtem a lap főszerkesztőjével, és ottragadtam. Koncertekre jártunk interjúkat készíteni, bemehettünk a backstage-be is. Amikor hazajöttem, akkor voltak ismerőseim, akik a Hét Napnál dolgoztak, és voltak, akik a Magyar Szónál. Általuk bekerültem ebbe a világba, és fölvetődött, miért csinálnék mást, ha abból is megélhetek, amit szeretek.
Van olyan munka vagy fotó, amire igazán büszke vagy?
– Azt tudni kell rólam, hogy hozzám a kulturális témák állnak a legközelebb. Ha például egy könyvbemutatót fotózok, akkor sokszor ott maradok meghallgatni, ha nem kell másik eseményre mennem. Amikor még Szegeden voltam, Révész Róbert barátom és mentorom által eljutottam a Szegedi Kortárs Balett Bolero című előadásának főpróbájára. Egy analóg fényképezőgéppel igyekeztem dokumentálni az eseményt, fekete-fehérben, de nem volt olyan egyszerű, hiszen bármikor elmozdulhattak a táncosok, vagy én ráztam be a gépet. Talán két tekercset lőttem ki, az körülbelül 70 kocka. De egy mégis nagyon sikeres lett közülük: egy férfi és egy nő átöleli egymást, az arcuk nem látszik, csak az izmos testük, ruha sem sok volt rajtuk. Ezt a képet elküldtem egy szerbiai fotós folyóirat pályázatára, ahol a szerelem volt a téma. Második vagy harmadik helyezést értem el vele, de az én munkám került a címlapra az első helyett. Egy másik ilyen élményem az volt, amikor pár évvel ezelőtt befagyott a Duna. A horvát oldalon felszálltam egy jégtörő hajóra, hogy majd délután vagy este, amikor kiköt, akkor leszállok. Három napig a fedélzeten ragadtam. A magyar hírügynökségnek dolgoztam épp akkor, de mivel a Pannon RTV munkatársa is voltam, ezért oda is, az M1-nek is küldtem videóanyagokat, az MTI-nek pedig fotókat. Izgalmas volt, hiszen ritkán fordul elő, hogy így befagyjon a Duna.
Fotóriporterből lettél operatőr, majd ismét fotóriporter. Mennyire volt nehéz számodra a váltás?
– Nem volt olyan nehéz, hiszen lényegében rokonszakmák. Emellett én nem stúdió- vagy természetfotós voltam, hanem fotóriporter. Terepen voltam, ismertem már az embereket egy-egy eseményen, sajtótájékoztatón. Amikor operatőr lettem, megkérdeztem egy magyarországi kollégámat, hogy mit tanácsol, mire figyeljek. Azt mondta, hogy a hang nagyon fontos. Ha a kép sárgás, nem jók a színek, esetleg életlen, de a hang kristálytiszta, akkor az még leadható, fordított esetben pedig hiába tükörsima a felvétel, ha a hang recseg-ropog, akkor az nem mehet adásba. Ebbe bele sem gondol az ember, hogy a film esetében a hang ugyanolyan fontos, mint a kép. A kamerázás abból a szempontból könnyebb, hogy nem kell odafigyelni, hogy az alanynak csukva volt-e a szeme vagy sem, míg a fotózásnál igen. Emellett a kamerázás az sokszor csapatmunka, főleg, ha élő közvetítésről beszélünk, a fotóriporterkedés pedig inkább magányos meló.
Véleményed szerint hogyan változott a szakma az évek folyamán?
– A digitális forradalom nagyon sokat hozzátett, jót és rosszat is egyaránt. A gyorsaság az most nagyon sokat számít, ehhez például hozzájárul az is, hogy már nem analóg gépekkel dolgozunk, hanem digitálissal, ott a laptop, áttesszük a képet és küldjük is. Ez viszont a negatív hatása is egyben, mert ez sokszor a minőség kárára megy. Vagy ha azt nézzük, hogy milyen világban élünk, például egy terrortámadás esetében egy egyszerű ember is tud videót készíteni, amit átvesznek az ügynökségek, a média. A mostani felszerelések is sokkal jobbak, mint egykoron, és ez leginkább a sportfotókon látszik meg. A digitális kor magával hozta azt is, hogy egyre jobban háttérbe szorulnak az újságok, a napilapok, emiatt egyre több fotós kerül az utcára. A nagy magazinok sem küldik már a saját fotósaikat a helyszínekre fotózni, inkább ott felfogadnak valakit, aki elfogadható munkát végez, mert az olcsóbb nekik. Én ezt látom. Most megjelent a mesterséges intelligencia is, de úgy vélem, ez nem válthatja le a fotóriportereket, hiszen mi egy fotóval korlenyomatot is készítünk. Ezen keresztül láthatják majd később, hogyan is nézett ki a városunk. Ha akarjuk, ha nem, ez a sajtófotó dolga.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
