Immáron a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, munkájukkal azonban nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Nagyon magasra épült az a fal, amely elhatárolja az elfogadástól a pszichológusok, illetve a pszichoterapeuták munkáját. Néhány sor téglát talán már lebontott az idő, még mindig azonban sok kell ahhoz, hogy ezek a falak ledőljenek, és az emberek végre belássák: nem kellemetlen felkeresni egy jó szakembert, ha nincs rendben a lelkünk. Ha kapar a torkunk vagy lázasak vagyunk, nem kérdés számunkra, hogy orvoshoz fordulunk, ha lelkileg padlóra kerülünk, tétován nézünk szembe a problémával, hiszen „gáz” felkeresni egy terapeutát. Ezeket az előítéleteket igyekeztünk Detki Kókai Anikó pszichoterapeutával legyőzni temerini utunk során.
Ki a pszichológus és ki a pszichoterapeuta?
– Ezeket a fogalmakat gyakran összekeverik az emberek, de nem is lehet teljesen elkülöníteni őket egymástól, hiszen valamilyen szinten össze is mosódnak. Egy pszichoterapeutának rendelkeznie kell alapvető pszichológiai tudással, de egy képzést is el kell végeznie, hogy terapeuta lehessen. A pszichoterápiában különböző ágazatok vannak. Én rendszerszemléletű család- és párterápiával foglalkozom, de kognitív viselkedésterápia, integratív, Gestalt-terápia is van. A két hivatás között nagy különbség az is, hogy a pszichológusok kutatják az emberi viselkedést, a pszichoterápiás folyamat pedig az alkalmazott ágak közé tartozik. Tulajdonképpen ez az, amit látunk a filmekben, hogy leülnek a terapeutával szemben, és beszélgetnek. Fontos, hogy ennek a beszélgetésnek mindig legyen egy célja, egy adott helyzettel, problémával, nehézséggel foglalkozzon. A terápiás szemlélet nagyon lényeges, ami azt jelenti, hogy nem ítélkezünk vagy címkézünk, hanem megpróbáljuk megérteni az adott embert, hogy egy bizonyos helyzetben miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Erről visszajelzést adunk a kliensnek, ő pedig igyekszik ennek alapján dolgozni rajta. Terapeutaként nem hozunk döntéseket a hozzánk forduló emberek helyett, ez az ő feladatuk. Segítünk nekik abban, hogy felvázoljuk a helyzetet, a munka legnagyobb részét azonban önmagunkon végezzük el. A terápia csak egy bázis, amelyből ha kikerül valaki, akkor viszi magával ezeket a gondolatokat, kérdéseket indít meg benne, ezek pedig sokszor meg tudják változtatni az emberek szemléletét bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
Melyek azok a problémák, amelyekkel a leggyakrabban felkeresnek téged?
– Ez változó. 15 és 75 év közötti klienseim vannak, ezért a problémák is igen változóak. A szorongás az egyik leggyakoribb, illetve a gyász feldolgozásában is sokan kérik a segítségem, de gyakran fordulnak hozzám abban az esetben is, ha valamilyen veszteség éri őket. Ez lehet akár a munka elvesztése, de egy komolyabb betegség is okozhat ilyen érzéseket bennük. Abban az esetben is hozzám fordulnak, ha olyan válsággal találkoznak az életben, amellyel nem tudnak hirtelen mit kezdeni, mégis alkalmazkodniuk kell hozzá. Ilyen lehet az első gyermek megszületése, vagy amikor iskolás lesz, de a kamaszkor is egy nehezebb időszak a szülők számára. Mivel család- és párterápiával foglalkozom, így találkozom olyan problémákkal is, mint például a családon belüli erőszak. Mindezek mellett sajnos elég gyakran keresnek fel depresszió vagy pánikroham miatt is.
Mennyire elfogadóak az emberek a pszichiáterekkel és a terápiával kapcsolatban?
– Úgy veszem észre, hogy talán a 20 és 35 év közötti fiatalok a legnyitottabbak. Társadalmi szinten egyre több olyan megmozdulást észlelünk, amely a pszichoterápiát és annak jótékony hatásait népszerűsíti. Ahogyan megtanítjuk a gyermekeinknek azt, hogyan lássa el fizikai szükségleteit, ugyanúgy kellene megtanítani azt is, hogy a lelkéről is gondoskodjon, vagy azt, mennyire fontos, hogy megélje az érzelmeit, rendben tartsa a mentális egészségét is. Ebben az irányban már megmozdult a 20 és 30 év közötti korosztály, az ennél fiatalabbaknál azonban azt érzem, ők büntetésként élik meg a terápiát. Valamilyen szinten annak is van beállítva, hiszen sokszor halljuk, „ha nem leszel jó, mész a pszichológushoz”. Ebben egyfajta megszégyenítés is van. Gyakran, akár poénból, akár nem, de beszólnak egymásnak, és nemcsak a fiatalok, hanem az idősek is, hogy „neked már pszichiáterhez kell menned”, „nem vagy beszámítható állapotban”. Akár címkézésként is megélhetik. Lehet, pont ezek miatt vagy sem, de úgy érzik, hogyha már pszichológus segítségét kérték, akkor velük már nincs rendben valami, holott erről nincs szó.
Milyen a mai fiatalok életfelfogása a mienkhez képest?
– A mai világban létezik egy online tér, amitől nem tudunk eltekinteni. Ez a felnőttekre is hatással van, a fiatalokra pedig még jobban, akik minden újdonságra nyitottak. Ez mindenféleképpen egy meghatározó élmény számukra, az életük meghatározó részét az online térben élik. Ez hoz magával jót is, rosszat is. Véleményem szerint – bár nem tudom, milyen az informatika tanítási programja – mindenképpen tanítani kellene az online tér helyes használatát az iskolákban. Ugyanakkor a társadalmi normák egyre kevésbé meghatározottak az életünkben, mint korábban. Sokszor a felnőtteknek is nehéz ezekhez a dolgokhoz alkalmazkodni, de a fiataloknak még több gondot okoz. Régen voltak bizonyos elvárások, szabályok, amelyekhez alkalmazkodni kellett. Ma már ebből egyre kevesebb van, és ez okoz némi bizonytalanságot. Maguktól nem tudnak ilyeneket létrehozni. Ezzel nem szeretném azt mondani, hogy régen minden jó volt, most pedig rossz. A mai világnak is megvannak a maga pozitívumai.
Kit nevezünk tudatos szülőnek, és hogyan válhatunk azzá?
– Azt gondolhatnánk – és félig igaz is –, hogy az a tudatos szülő, aki sokat tud a gyermekéről, a fejlődéséről, arról, hogy milyen életkori sajátosságai vannak bizonyos életszakaszokban. Mi az, ami normálisnak számít például 3 vagy 5 évesen, esetleg kamaszkorban, és mi az, ami már nem. Itt nagyon sok szempontot lehet figyelembe venni, például érzelmi, szociális, pszichikai, fizikai, motorikai, és még sorolhatnám. Viszont az, amitől igazán tudatos szülővé válik valaki, az a saját önismerete. Ez egy nagyon fontos dolog! Oda kell figyelni arra, hogy a szülő ne adja tovább azokat a traumákat, amelyeket ő átélt, vagy ne okozzon túl sok sérülést a gyermekének. Ez nem jelenti azt, hogy ettől tökéletes szülő lesz. Olyan nincs! A szülő akarva akaratlanul is okoz sérüléseket a gyermekének, de törekedni kell arra, hogy ez minimális legyen, ehhez pedig elengedhetetlen az önismeret. Kellő önreflexióra van szükség, és sok esetben a szülőnek kívülről kell szemlélni magát. Ha érzi, hogy valami nincs rendben, abba nem kell belenyugodni, hanem utána kell járni a dolgoknak, rá kell jönni arra, hogy miért türelmetlenebb. Ne hárítsuk a gyermekre a felelősséget! A szülő kezében van a kontroll, neki kell irányítania, és lehetővé kell tenni, hogy a gyermek támaszkodni tudjon rá érzelmileg. A gyermeknek fontos azt éreznie, hogy bizonyos korlátok között, tud olyan lenni, amilyen szeretne.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
