Só, világosság, hegyen épült város címmel jelent meg a közelmúltban a Forum gondozásában dr. Csete Szemesi István nyugalmazott református püspök cikkeket és útleírásokat tartalmazó kötete.
A könyv eddig nem igazán közismert, hiánypótló szeletkéket tartalmaz nemcsak Pacsér, de a teljes délvidéki közösség múltjáról, a világ négy sarkából származó kalandokon keresztül. Dr. Csete Szemesi Istvánnal pacséri otthonában merültünk bele a könyvében is szemléletesen ábrázolt színes életébe, emlékeztünk a mai napig is nagy tiszteletnek örvendő édesapjára, id. Csete István néhai püspökre, aki bátor humanizmusával, világszemléletével többször is meghazudtolta a közösségünket száz felé rongyoló történelem erejét.
– Még a teológiai egyetemi éveim alatt szerettem volna a külmisszió tagjaként Indiába utazni, de előbb rá kellett jönnöm, hogy idehaza, az ateista nyomás közepette nagyobb szükség van az igehirdetésre. Később, Indiába utazásom előtt lehetőségem volt a szanszkrit nyelvet is megtanulni misszionárius társaimtól. Egyik alkalommal Dzsabalapurból Nagpur irányába lekéstük a vonatot, és indiai vendéglátónk taxit fogadott. Egy kisbabával, hetedmagunkkal autóztunk több száz kilométeren át abban a dzsungelban, ahol hatalmas táblákon figyelmeztettek bennünket a tigrisveszély miatti megállási tilalomra. A tigrisrezervátum közepén egy szik vendéglőben nyertünk felfrissülést, ahol marcona kutyák ugatása tartotta távol az emberektől a vadállatokat. A veszély ellenére az ott élők gyermeki mosollyal az arcukon, mély nyugalommal fogadtak bennünket, rengeteg féle vegetáriánus palacsintát kínálva. A konyhán egy 12 éves kislány segédkezett, akit ülőhelyemről egy pillanatra láttam kimenni lisztért a kamrába, szakajtóval a karján, és nagyon bátor lehetett, mert a liszteszsákokról leugráló féltucatnyi patkánytól a szeme sem rebbent. Ekkor szembesültem vele, hogy nekünk is ugyanabból a lisztből készítették a palacsintát – mesélte a történetet a püspök úr.
Ifjú kora kalandos évei, külföldi egyetemi tanulmányai után mégis mi miatt döntött úgy, hogy itthon marad?
– Egy lány miatt, akiről, miután bizonyos idő után hazalátogattam és megpillantottam, kiderült, hogy mellém rendelte az Isten, és most immár fél évszázada együtt vagyunk jóban-rosszban. Ő a feleségem, Éva.
Nagytiszteletű édesapja hogyan fogadta kalandvágyó fia döntéseit és azt, hogy a nyomdokaiba lépett?
– Édesapám a jogi pályára szánt, teljesítettem az óhaját, Zágrábban a jogi karon oklevelet szerezve. Majd mivel Debrecenben a 60-as években nem tanulhattam – hamarabb kaptam nyugatra vízumot –, így jutottam el Írországba és Skóciába.
A kor szellemét tudva nem csoda, hogy nem kapott zöld fényt a magyarországi továbbtanulása, hiszen édesapja akkor is mert nemzeti módon gondolkodni, amikor azért büntetés járt.
– Igen, magyar szellemiségben és egyben a legnagyobb ökumenizmusban, a Pacséron működő összes felekezettel együttműködve teljesített szolgálatot évtizedeken át. Teljes mellszélességgel kiállt a hivatása mellett, és nem hátrált meg a pályáját kísérő sokszor embertelen kihívásoktól sem. Felemelte szavát 1943-ban, amikor a csendőrök Vajda Aladár izraelita kereskedő bácsit és feleségét, Rita nénit kísérték, de 1944-ben Kovács József katolikus plébános kegyelméért is esedezett, ugyanakkor rendszeresen részt vett a pravoszláv egyház ünnepi eseményein.
A gyermek- és ifjúkori visszaemlékezései mellett igyekezett összeszedni a lelkészi évei alatt megtett utazásait is.
– Maradéki éveink után Torontálvásárhelyen (Debeljacsán) 27 évet töltöttünk a családommal, 1970-től 1997-ig, majd püspökként szülőfalumban, Bácsfeketehegyen tevékenykedtem 16 évig, 2013-ig, nyugdíjazásomig, ez idő alatt a világ számos pontján volt alkalmam megtapasztalni az Úr kegyelmét.
Olvasmányos történetekkel szemlélteti az amerikai útját is.
– A kilencvenes évek őrületében a vadkeletből a vadnyugatra utaztam, emlékszem arra, amikor az arizonai gyülekezet látott vendégül. Mint tudjuk, az USA-ban nagyon szeretik a jó „story”-kat, igyekeznek minden alkalmat kihasználni egy-egy hatalmas hahotázásra. Borzasztó volt megélni azt, hogy a feleségemmel beszélgetve a nyomasztó otthoni légkörről, a háttérben a társaság milyen felhőtlenül örült az életnek. Ez előtt vettem részt az ausztráliai Canberrában az Egyházak Világtanácsa hetedik nagygyűlésén, ahol Merlbourne-be látogatva lehetőségem adódott volna kint maradni, az angoltudásomnak köszönhetően. Másként döntöttem a feleségem sugallatára.
A karácsony tisztaságát hogyan élte meg ifjúkorában?
– A könyvemben is szerepel, hogy 1952-ben kirúgták volna a szabadkai gimnáziumból azt, aki szenteste napján nem jelenik meg a tanításon. Mi a bátyámmal, Áronnal elhatároztuk, hogy otthon töltjük ezt az estét. Az elhatározásunkhoz csatlakozott nagymamánk, Inotay Krisztina is, aki megözvegyülve eladta a pirosi házát, és akkor érkezett haza a családjához. Ekkor Pacsér irányába már csak a Bajmok felé tartó vonat közlekedett, és onnan még nyolc diák és a nagymama társaságában, szinte fél méteres hóban araszoltunk haza gyalog, az abban az időben sűrű tanyavilág kutyái jelezték léptünket, de nem bántották a szikrázó csillagokkal kísért csapatot. Csodás karácsonyunk volt húgaink, Éva és Zsuzsanna és szeretett szüleink társaságában, még annak ellenére is, hogy másnap hajnalban már úton voltunk vissza az iskolába.
Terveiről szólva a püspök úr végül elárulta, hogy ilyen és még ehhez hasonló történeteket tartalmazó további kötetek is várnak kiadásra. Arról is ír például, hogy Ivo Andrić, a neves Nobel-díjas író (még a kitüntetése előtt) járt Pacséron, édesapja egyik istentiszteletén is részt vett, vagy Móricz Zsigmond bácsfeketehegyi baráti kapcsolataiba is beavatja az olvasókat.
