Vérvétel után még üldögélek a rendelő előtt, amikor egy nyugdíjas asszony felém fordul:
– Ki fog nekünk injekciót adni, amikor idősek leszünk és rászorulunk?
Váratlanul ér a kérdés, ő azonban megmagyarázza.
– Már most hiány van ápolókból, nővérekből. Annyian távoztak külföldre, ott vállaltak munkát.
Van-e emberem? Lesz-e emberem? – töprengek, miközben arra gondolok: azt a kort előbb meg is kell érni, és akkor meg is kell élni. Fölösleges viszont aggodalmaskodnunk, Isten gondoskodik rólunk (vö. Mt 6,25–34), a „mának elég a maga gondja”. Az ápolók kapcsán meg eszembe jut, amit évtizedekkel ezelőtt hallottam, hogy vezető beosztású kommunista személyek idős szüleik mellé apácát hívtak, hogy lelkiismeretesen és szeretettel gondozza a beteget éjjel-nappal. A katonakórházban is az orvosok szívből szolgáló apácákra bízták a legsúlyosabb betegeket.
Van-e embered? Megbízható? Aki szeretetből törődik veled vagy a szeretteiddel?
Amikor a béna ember meggyógyításáról olvasok Lukács evangéliumában (5,17–25), csodálom a betegvivőket. Elszántságukat, bátor fellépésüket. Az ő találékonyságuknak és szeretetüknek köszönhetően került a béna ember Jézus elé. A házat körülvevő tömeg miatt nem tudtak volna a beteggel bejutni Jézushoz, akiről meg voltak győződve, hogy van hatalma meggyógyítani a beteget. Ezért bámulatosan, ügyesen és bátran a tetőn keresztül engedik le Jézushoz. Szívügyüknek tartották, hogy segítsenek rajta, és hittek abban, hogy az, akihez viszik, meg is tudja őt gyógyítani.
Van-e embered? S van-e ilyen embered, mint amilyenje volt a bénának? A hordágyat ugyanis ketten vitték! Ketten, akik hittek Jézusban.
Egy mozgássérült egyetemista lányt a barátai autón viszik el arra a lelkigyakorlatra, amely hétről hétre kerül megszervezésre egy másik faluban. Így mindannyian növekednek hitben, reményben, szeretetben.
Szívesen beszélgetek egy jóval nyolcvanon felüli tanítónővel, aki a hét minden napján elgyalogol a város különböző részén épült aggok házába, hogy meglátogassa a kolléganőit, barátnőit, ismerőseit. Régebben élvezettel fel is olvasott nekik, és akit csak lehetett, azt szép időben kivezette sétálni. Most azonban komoly látási gondjai miatt, ha mással nem, kedvességével, szeretetével és figyelmével tartja bennük a lelket.
Szükségünk van Isten különleges kegyelmére, hogy a szorongásoktól fojtogatva el ne csüggedjünk és a kísértésektől gyötörve hitünkben meg ne rendüljünk. Jézus az idős, beteg embert külön szentséggel erősíti meg (Mk 6,13; Jak 5,14–15). A hónap első péntekjein, valamint adventben és nagyböjtben az egyház papjai különös figyelemmel szolgálják az időseket, a betegeket, amikor felkeresik őket otthonaikban vagy az aggok házában. Kezüket a betegre teszik, hittel imádkoznak érte, és megszentelt olajjal megkenik. A kenés és imádság által a szenvedő és megdicsőült Úrnak ajánlják a beteget, hogy az Úr megkönnyítse és meggyógyítsa. Ez a szertatás jelzi és meg is adja a szentség kegyelmét.
„Jézus ahol csak megfordult, jót tett, és meggyógyított mindenkit” (ApCsel 10,38), és a betegekről való gondoskodást a lelkünkre kötötte (Mk 16,18).
Van-e emberem? Van-e, akire számíthatok? Családtag, barát, kolléga, szomszéd vagy testvér a plébániaközösségből, a gyülekezetből? Aki gyógyít, aki tanít, aki vigasztal – aki ezt szívből teszi?
Egy egyedül élő kedves fiatalember, aki külföldön vállalt munkát, a kórházat csak akkor hívta föl, amikor többhetes náthaláz után teljesen legyengült. Barátainak nem szólt a gondjáról, hogy betegen nem tud magára főzni, szüksége lenne a segítségükre. Majdnem az életébe került ez a zárkózottság.
Van-e emberem? Lenne. Lenne, ha nem szégyellnék segítséget kérni. Lenne, ha nem szégyellnék segítséget elfogadni. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát, mégis figyelmen kívül hagyjuk ezt a népi bölcsességet. Elfelejtjük, hogy az elhagyatott Jézusnak is segítettek. Amikor tanítványai, akiknek annyi jót tett, elfutottak mellőle, Péter háromszor is megtagadta. Egy vadidegen segítségére szorul. Kirenei/Cirenei Simon segít vinni a keresztet, igaz, az is csak kényszerből.
És én kinek vagyok az embere? Meglátom-e Jézust a keresztje alatt roskadozó emberben? És elfogadom-e naponta a magam keresztjét? Aki segítségemre siet, az bizonyosan Jézus követe.
Naponta kérjük az Urat, tanítson meg minket, hogy a szükségben levőknek kéretlenül is a segítségére siessünk. Hiszen neki tesszük azt, amit egynek a legkisebbek közül teszünk.
