A vallástudomány nem mondható megbecsült tudományágnak. Mi köztes-európaiak (más kifejezéssel kelet-közép-európaiak) még rokonságot is érezhetnénk emiatt vele, hiszen Köztes-Európának is ugyanaz a keserű sorsa, mint ennek a futottak még kategóriába sorolt diszciplínának: két rettenetes erejű hatalom közé szorítva kell léteznie, és valamiképp túlélnie. A vallástudományt egyik oldalról a hitbeli elköteleződés megszólalásmódja (a teológia), a másik oldalról a mindent eluraló szekularizmus – tárgyán keresztül rá is kivetülő – vallásmegvetése száműzi a „senki földjére”. Ez az oka, hogy másfél évszázados létezése óta igazából sem tudományként, sem a vallásról szóló elkötelezetlen beszédmódként nem volt képes társadalmi elfogadottságot kivívni magának.
Orbán Viktor beszél tizennyolcadik évértékelőjén (Fotó: MTI)
Kristálytisztán kiviláglott e mostoha helyzete a migránsválság kapcsán. Más vallású emberek tömegei lepték el Európát, a vallástudósokat mégsem kérdezte senki. Minden érintett tudományág képviselője kifejthette a maga nézetét, a vallástudós álláspontja viszont – a kevés kivételtől eltekintve –, úgy látszik, senkit sem érdekelt. Pedig nálánál senki sem világíthatna rá pontosabban azoknak a civilizációs különbségeknek a hátterére, amelyek a bevándorlók érkezésével nap mint nap konfliktusokat okoznak. Gondolhatunk itt a nők eltérő megítélésére a muzulmánok körében, vagy migránsoknál tapasztalt törvénytisztelet hiányára, amely viszont a saríát betartó muszlim szemében nem is számít jogellenes magatartásnak, az ő szemében ugyanis az isteni törvény minden emberi törvényt felülír.
Lehet, hogy a vallástudósok egy része szándékosan is távol tartotta magát a szerepléstől, hiszen a mai feszült helyzetben minden megszólalás azonnal politikai értelmezést nyer, ezt pedig tudósként jobb elkerülni. Magam – nem vallástudósként, de vallástudományból diplomázottként (a kettő nem ugyanaz) – e miatt az átpolitizáltság miatt nem írtam eddig a témáról.
Így viszont egy tudományág hangja teljesen elveszik a politikusi „kardcsörtetés” zajában, éppen azé a diszciplínáé, amely a leginkább hivatott volna a megszólalásra. Az önkéntes elzárkózás feladására az is ösztönözhet, hogy a vallástudomány szemszögéből elemezve a migránsválsággal kapcsolatos politikusi megnyilatkozásokat teljesen új megvilágításba lehet helyezni.
Nem minden politikus szövege alkalmas erre, Orbán Viktor alább olvasható szavai viszont, amelyek az egy héttel ezelőtti évértékelő beszédében hangzottak el, kiváló termőtalajt jelentenek egy, a hátterükre rávilágító elemzésnek.
„Ideje szembenézni a valósággal. Ideje különválogatni azt, ami van, és azt, ami szeretnénk, ha lenne. Ideje elengedni az illúziókat, a mégoly emelkedett elméleteket, az ideológiákat és a délibábos álmokat.
A valóság az, hogy számos európai országban a mélyben már régóta épül komótos állhatatossággal a párhuzamos társadalmak világa.
A valóság az, hogy ez a természet rendje szerint visszaszorítja a mi világunkat, és vele együtt bennünket, gyermekeinket és unokáinkat.
A valóság az, hogy az ideérkezőknek eszük ágában sincs átvenni a mi életformánkat, mert a sajátjukat értékesebbnek, erősebbnek és életrevalóbbnak látják a mienknél. Miért is adnák fel azt?
A valóság az, hogy velük nem lehet pótolni a nyugat-európai gyárakból hiányzó munkaerőt. A tények azt mutatják, hogy a nem Európában születettek között nemzedékeken átívelő módon jóval, sőt többszörösen magasabb a munkanélküliség.
A valóság az, hogy az európai nemzetek még azokat a tömegeket sem voltak képesek integrálni, akik fokozatosan, évtizedek során érkeztek Ázsiából és Afrikából. Hogyan sikerülhetne ez most ilyen gyorsan és ilyen nagy tömegben?
A valóság az, hogy a tagadhatatlanul fogyatkozó és öregedő Európa népesedési bajait nem tudjuk megoldani a muszlim világgal anélkül, hogy ne veszítenénk el életformánkat, biztonságunkat és önmagunkat.
A valóság az, hogy ha nem állunk sürgősen a sarkunkra, akkor az öregedő Európa és a fiatal muszlim világ közötti, a szekuláris, hitetlen Európa és az egyre elkötelezettebb muszlim világ közötti, a saját képzett fiataljainak munkaerejét is foglalkoztatni képtelen és az alulképzett muszlim világ közötti feszültség kezelhetetlenné válik.”
A munkaerőpótlással és a népesedési kérdéssel nem foglalkoznék, legyen az a szociológusok és a statisztikusok dolga, amelyről jó lenne, ha a PC beszédet félretéve nyilatkoznának. A többi fölvetés súlya – véleményem szerint – igazából csak vallástudományi megvilágításban érzékelhető és értékelhető.
A magyar miniszterelnök a párhuzamos társadalmak világára, az iszlám törvénykezés (saría) szerint működő úgynevezett no-go zónákra utalt első valóságra ébresztő állításában, amelyek egyre nagyobb számban jelennek meg a nyugati nagyvárosokban. Egyes PC körökben erről még manapság sem ildomos beszélni, de Molenbeck, a brüsszeli kerület nevének ismertté válása után – ahonnan több párizsi merénylő származott – a párhuzamos társadalmak létét már elhallgatni sem lehet. Talán annyi öndicséretet megengedhetek magamnak is és a Magyar Szónak is, hogy itt elmondjam, a párhuzamos társadalmakról A muzulmán Párizs címmel még a Charlie Hebdo elleni merénylet utáni napokban írtam, amikor ez még egyáltalán nem volt téma. Ugyanott Houellebecq Behódolás című művére is felhívtam a figyelmet még hónapokkal a könyv magyar megjelenése előtt. (Ha már vallástudományi elemzésről van szó, itt megjegyezhetjük, a mű egyszavas címe az iszlám szó egyik lehetséges fordítása.) A több mint egy évvel ezelőtt írtakat most csak azzal egészíteném ki: mi az oka annak, hogy az iszlám párhuzamos társadalmakat hoz létre Európában. Innen rögtön áttérhetünk Orbán Viktor következő állítására is, miszerint esélytelen a nagy tömegekben érkező muzulmánok integrálása.
Könyveket lehetne írni a két civilizáció közötti különbségekről, aki bővebben meg szeretne ismerkedni a kérdéssel, annak ajánlom a közel-keleti származású Henri Boulad jezsuita szerzetes előadásait. Itt dióhéjban csak annyit, hogy minden egyes civilizáció a vallási és a világi gondolkodásmód valamiféle összeegyeztetésével teremti meg a maga létrejöttének az alapjait. Ez az összeegyeztetés a civilizáció megszületésének a korszakában ölt konkrét formát, a későbbiek során erre az alapra fektetődik az egész civilizációs építmény.
Az európai, keresztény civilizáció magvát képező összeegyeztetés szöges ellentéte az iszlám civilizációt létrehozónak. A kereszténység egy erős, világias gondolkodást képviselő szervezett államban, a Római Birodalomban hozott létre új civilizációt és a konstantini fordulattal bezárólag – a császárok és a püspökök kompromisszumkészségének köszönhetően – egy olyan, a világon egyedülálló rendszert, amelyben az egyházi és az állami, a vallási és a világi egy sajátos, kétpólusú egységet alkot, ha nem is minden feszültségtől mentesen. Ezt nevezzük Európában az állam és az egyház, a vallási és a világi gondolkodás elválasztottságának.
Az iszlámban ez elképzelhetetlen, és azért elképzelhetetlen, mert a muzulmán civilizáció létrejöttekor egy olyan szintén sajátos rendszer alakult ki, amelyben az egyházi és az állami, a vallási és a világi gondolkodás elválaszthatatlan egységet alkot. Akkor dőlt el, hogy az iszlámnak ilyen lesz a civilizációs alapvetése, amikor Mohamed és követői menekülni kényszerültek Mekkából, Medinában pedig harcolniuk kellett a mekkai hadakkal a megmaradásukért. A Mohamed által vezetett közösség így egyszerre volt katonai és hitbéli szervezet, aminek a mintájára rögtön Mohamed halála után kialakult az iszlám kalifátus, amely pedig egyszerre volt a muzulmán hitet kiterjesztő vallási és az arab hódítást szolgáló állami szervezet. Merthogy az iszlámban a vallási és a világi elválaszthatatlan.
Ez az oka annak, hogy a nyugati fogalmak alapján nem is beszélhetünk muzulmán egyházról, csak muzulmán közösségről (ummáról), amely egyszerre vallási és világi közösség, és amelyben nincs különálló világi jog. Ez az iszlámban elképzelhetetlen. (A nyugati hatásra egyes helyeken létrejött, világi törvénykezést működtető szekuláris iszlám államot hosszabb távon csakis diktatúrával lehet fenntartani, az arab tavasz eseményei erre világosan rámutatattak.)
Ez az oka annak is, hogy az Európába, ebbe a számukra érthetetlen, szemükben istentagadónak és romlottnak tűnő világba érkezett muzulmánok, ha identitásukról nem akarnak lemondani, akkor párhuzamos társadalmakat kell létrehozniuk, muzulmán medinákat a nyugati városokban, amelyekben a saría, az iszlám jog törvényei alapján élnek. Az ő civilizációjuk alapvetése szerint ugyanis másként nem lehet, másként nem szabad élni, csak az isteni törvények szerint, amelyek ugyanakkor világi törvények is. (Az egészen más kérdés, hogy ezeket a különálló kis világokat, „iszlám szigeteket” azután kiváló rejtekhelyként és megélhetési terepként használhatják a bűnözők és a dzsihadisták.)
Hogyan lehetne civilizációs értelemben is integrálható egy ennyire más alapokon nyugvó civilizáció tagja? Érkezésük számával egyenes arányban csökken ennek az esélye, amely egyébként is minimális. Ha ugyanis a muzulmán kulturális értelemben is európaivá válik, akkor lemond civilizációs identitásáról, és miért tenné ezt, amikor – a Korán is tanúsítja – az ő vallása és az életmódja felsőbbrendű, mint a „a hozzájuk küldött próféták szavait meghamisító keresztényeké és zsidóké”.
