Gyengélkedő egyetemes kritikánkról

Pont és ellenpont a zenében, pró és kontra a társadalmi vitákban, pozíció-oppozíció a parlament munkájában, alkotás és műbírálat a képzőművészetben, zenében vagy az irodalomban, rendre az egyensúly megteremtését, illetve kialakítását hívatott szolgálni, vagy inkább járható útra terelni.

A kritika áldásos szerepe igen sokrétű: az egyetemes emberi értékek észlelése, elhelyezése a társadalomban és az alkotások galaxisában, a rejtőző kincsek felszínre hozása, a tehetségek pártfogolása, és még annyi feladat létezésünk titkainak feltárásában, közösségi életünk értelmesebbé, szebbé formálásában, vagy éppen a giccs vagy a kontárkodás háttérbe szorításában. A társaslényi mivoltunk mérhetetlen kommunikációs hálózatában szinte minden ember jelen van akár kibocsátóként, akár befogadóként. A kritika tehát létszükséglet a közösségi létben, de a jing és jang hasonlatával élve, kettős szereposztásban a kritika lehet rosszindulatú is, eltántorító, letaglózó, vagyis degradáló, sőt megsemmisítő is. Igen, de ha a tehetséghez, az adottsághoz kellő erő, elkötelezettség is társul, akkor a rosszmájú kritika is pozitív hatással lehet a célok elérésében. A kérdés csak az, hogy akarunk-e jobbak, képzettebbek, érdemesek, közérthetőbbek lenni? E röpke kinyilatkozással semmiképp sem szeretnék esztetizálni, belekontárkodni a művészeti értékrendek alkalmazásába, mert ez igencsak szánalmas, sőt nevetséges is volna, de annál inkább szeretném felhívni a figyelmet pl. a közjó érdekében ható társadalomkritika hiányára, továbbá a közbeszéd minőségi hanyatlására. A helytálló bírálat nem egyszerű feladat, sőt olykor kényelmetlen, netán kockázatos is lehet. Ezt tapasztalásaim alapján is mondhatom, merthogy a korábbi érában néhányszor leintettek a kommentárjaim közléséről, ám ettől eltekintve, a hírmagyarázatokra, jelenségek értelmezésére vagy értékelésére mindenkor szükség lenne, ha rendre a helyén és nem eltúlozva, „ha kell, ha nem. elmondom” alapján alkalmaznánk. Nem az egyszólamúságról van szó, hanem arról, hogy minél kevesebb legyen a tévelygés a napi vagy távlati véleményformálásban.

A közállapotok újabb kori alakulása a békés, dolgához és a munkához kellő fegyelemmel és felelősséggel viszonyuló szerbiai polgár számára már-már aggasztó. Előrebocsátom, hogy nem az életük alkonyát élő emberek rosszalló nosztalgizálásának mintájára – minthogy „a mi időnkben nem így volt” – teszem ezt a kevésbé kecsegtető megállapításomat, hanem a különböző negatív társadalmi jelenségek gyakoribbá válására. Sokunk számára megdöbbentő, hogy hányféle önbíráskodásról szólnak a hírek, a sértegetéstől a gyilkosságig, a gyermekbűnözéstől a nagyméretű, szervezett csalásokig, a szigorúan szankcionált kihágásoktól az országos méretű sikkasztásokig, amikor az enyhítő körülmények fontosabbak mint maga a bűntény, hogy ne soroljam tovább. Amikor a marxizmus–leninizmus utópizmussal átitatott egyik kitétele az állam elhalása volt, akkor nagy átejtés történt. Ennek a véletlenszerűségében nyugodt lelkiismerettel kételkedhetünk. Össztársadalmi felügyelet nélkül kaotikussá válhat a közélet. Egy nagy emberi közösség, egy köztársaság, egy állam irányítása, központi szereposztás nélkül hosszú távra elképzelhetetlen. Nem, mert az egyensúly hiánya a közügyek lebonyolításában és a közösség költségviselésében, a pozitív jogi intézkedések hiányos érvényesítése anarchiához vezet. Nem lenne üdvös, ha bármely országban is lenne ilyen törekvés, netán gyakorlat. A demokratikus társadalmi berendezkedésben a mindenkori ellenzék – objektív, építőjellegű fellépésével – nagyon fontos szerepet játszik. A pozitív törvények megalkotása, összehangolása a szankcionálással, előterjesztése a kormány dolga, az elfogadás a parlamenté. Ám, ha elmarad a következetes viszonyulás és a kellő szigor a szabályok betartatásában, akkor jelentkeznek a már-már ijesztő egyéni vagy közösségi cselekmények, melyek nemcsak a közhangulatot rontják, hanem bizony súlyos anyagi következménnyel is járnak. A társadalmi vagyonra is úgy kellene tekinteni mint az egyéni anyagi helyzetre, a jó gazda gondosságával kezelni, mert elherdálni könnyű, viszont a társadalmi költségvetés nem feneketlen zsák. Ennek fényében felelőtlen – bármelyik oldalról – népszavazást javasolni egy-egy elképzelés kapcsán, netán előrehozott választásokat meghirdetni nyomós okok nélkül?! Ezek csak látszólag csipri-cseprő össznépi mozzanatok, de ez is, még mennyire, a közösség ügye, „res publica”. A józan társadalomnak mindenkor van, azaz lenne bőven dolga, például a közigazgatás vagy a gazdaság korszerűsítése terén.

A különböző politikai fórumokkal egyetemben a médiában van, vagy inkább lenne helye a sokféle akár építő jellegű, akár elnagyolt, netán sértő szándékú bírálatnak, véleményezésnek. Ahhoz, hogy építő jellegű kritikát alkossunk,széleskörű tárgyismeret mellett kellő időzítésre is szükség van ahhoz, hogy a megnyilatkozásunk helyénvaló legyen. A bírálat hordozója az írott szó vagy az élő beszéd. Ehhez minden szereplőnek felkészültnek kell lennie, azaz a szerzőnek is, de a közvetítőnek is. Néhány évtizedes szemlélődéseim során megalapozott véleményem, hogy egyre kevésbé törődünk a napos vagy tartós munkáink minőségével. Pedig a közléselméletekből tudhatjuk, hogy a szónak mekkora a közösségformáló ereje, amit csak a példák mozdító hatása múlhat felül. Tehát ahhoz, hogy szabatosan, kellő tömörséggel, megfelelő színezettel fejezzük ki gondolatainkat, jól kell ismerni a munkánk eszközét. A kritikai hozzáállás hiányát érzem a hírek olvasásakor, mert egyre inkább az igénytelenség és a pontatlanság érezhető a közbeszédben, az informálásban. Néha még elfogadható magyarázatot is adhatunk, mint például a felgyorsult életvitel, galoppozó fejlődés, a megélhetésért való küzdelem, ám kifogásokat mindig lehet találni arra, hogy palástoljuk a hiányos felkészültséget vagy a felületes munkavégzést. Ha a szenzációkeltés vagy az információözön szabta követelményeknek akarnánk megfelelni, miáltal mellőzzük a lényeget, akkor elsekélyesedik a munkánk, a magán-, de főleg a közösségi életünk. Gyakran hallottam a mondást, miszerint: nem tudnak nekem olyan keveset fizetni, amilyen keveset dolgozni tudok! Ez a kollektív döntésjog társadalmából, a munkásönigazgató szocializmusból hozott emlékeimben maradt meg. Akkor sem, de most sem értem, hogy milyen ráhatások mondatták ki ezt az emberekkel. Az ember közösségi lény, tehát az egymásrautaltságot már az ógörögök is az emberi lét előterébe helyezték. A lényeg: tedd a dolgodat ahogy kell vagy ahogy lehet! Tehát, ahhoz hogy értsük, jól értsük egymást, világos szövegezés, jó beszédtechnika kell, kellene. A szándékos ködösítés, a félreérthetőség egy másik fejezetet érdemel.

A szónoklattan kivonult az iskoláinkból, így a beszédek, hangos közlések emberei gyakran tévesztenek hangsúlyt, legyen az politikus, bemondó vagy közalkalmazott. A mindennapok gyakorlatában mi is történik? A közbeszédben bizony hiba, ha gyakran kihallik a mondott szöveg értelmezésének, majd a jó hangsúlyozás hiánya. Például: egy-egy kivételtől eltekintve a magyar nyelvben a jelzős szóösszetételek esetében mindig a jelző a hangsúlyos, és rendre az első szótagon van a hangsúly, ha csak nem kérdő mondatról van szó. Továbbá, mostanság a nevek kiejtésekor nem a vezetéknév kap nyomatékot, hanem az utónév, bár tudni való, hogy nem a „keresztnév” a fontos. Ez az indoeurópai nyelvek hatása, hiszen a vezetéknév csak a magyarban meg a japán nyelvben áll elől. A nyelvismeret hiányossága meg a felületesség másik két kirívó példáját „mutatom be”. Újvidék vegyes lakosú városrésze egyik utcájának cirillbetűs névtábláján ígyen vagyon felírva: Jože Fatila ulica. Baranya egyik falujában pedig egy Ulica P. Šandora is létez. Valószerűsítem, hogy még sok ilyen vagy hasonló csodabogár létezik.

A nevek rossz hangsúlyozásában a harsogó kikiáltók, felkonferálók sokban ludasak, de ha már a szép és értelmes beszédet ott, a munkahelyen nem fizetik, akkor felvetődik egy kérdés: mi is a munkafeladat? Ez nem a pénz függvénye, hanem az igényességé, hiszen nekik ez a munkaeszközük és egyben a munkájuk is. Némi aggodalommal, de teljes jószándékkal jegyzem meg, hogy bizony az e-médiákban hallható szövegre is ráférne olykor egy kis csinosítás. Az esetleges hozzáértő bírálatokat senkinek sem kellene zokon vennie, hisz közös ügyről, de egyben sajátos felelősségről van szó. Minden tevékenységnek adottak a szabályai, csak ismerni és betartani, betartatni kellene azokat. A magyar nyelvhasználat szinte teljes területén elhatalmasodott egy jelző: a komoly. Ami jelentős, számottevő, súlyos, fontos, aggasztó, kínos, határozott, erőteljes stb., az manapság igen sok esetben KOMOLY. Ha még ide vesszük a szintén gyakorta alkalmazott PROBLÉMA szót is, no meg a KELL SZÁMÍTANI igekombinációt akkor már kész is a pontos fogalmazás! IGAZÁNDIBÓL mondom, ehhez már több PRODZSEKT nem is kell! Egy másik fogalom is befészkelte magát valamiként a közbeszédbe. Ez pedig a KULTÚRA szavunk, ami a haszonnövényt, vetést, vagy a növényfajtát hivatott helyettesíteni! A kultúrált beszéd meg az általános kultúra mintha másról szólna. Talán arról, hogy árnyaltabban, helyre illő szavakkal fogalmazzunk. Einstein bátyánk aszonta: „mindent le kell egyszerűsíteni, amennyire csak lehet, de ne tovább”. A moderneskedők viszont ezt másként értelmezték, és már azt is kitalálták, hogy kétoldalnyira szűkítik Jókai Mór „Új földesurát”, nehogy megerőltessük tanulóinkat az olvasással?! Ez már olyan, mint egy hatásvadász akciófilm, amelyben csak történés van, emberi gondolatok már alig, árnyalt lelkiség vagy dilemmák pedig egyáltalán. S hogy majd a komputer mindent helyettesít? Tessék már kipróbálni milyen egy, a GÉP által, más nyelvre fordított szöveg.