Megker(g)ülő hadművelet

Egyre lankadóbb figyelemmel kíséri a külvilág az ukrajnai háborút. Pedig a vége még távolinak tűnik, ezért az emberi drámákból, áldozatokból és pusztításból még több lesz. Nemkülönben a cenzúrázott harctéri és egyéb tájékoztatókból, hadműveletekből, fegyverekből, meg az épeszű gondolkodást megkerülő döntésekből.

Az orosz agresszió Ukrajna ellen már több mint négyszáz napja tart. Az eddigi háború nemcsak a megtámadott országot forgatta fel, hanem az európai békerendet, sőt az egész világot, mély hatást gyakorolt rengeteg országra, sőt mély törésvonalat húzott közéjük. Megrengette a globális energiapiacokat, ellátási hiányokat és gazdasági bizonytalanságot okozott, átírta a biztonsági kérdéseket, és két nagy tábort (tömböt) alakított ki, aminek nagyon rossz vége lehet. Mert az újrablokkosodás akár újabb (katonai) konfliktusokhoz vezethet.

Az egyik táborba Ukrajna és a szövetségesei (az USA vezette NATO, az EU-tagok zöme és más országok) kerültek, a másikba a hallgatólagosan Kína által is támogatott Oroszország és a vele szimpatizálók, illetve azok a semlegesként viselkedő államok, amelyek megelégelték a Nyugat eddigi viselkedését. Mindenekelőtt az Egyesült Államok hegemóniáját, a világ fölött gyakorolt ellenőrzési rendszerét.

Többségük nem harcoló félként, de valamilyen formában a háború részesévé vált, amely így már-már világméreteket öltött egyetlen csatamezőn. Gazdasági és pénzügyi téren ugyanakkor globális szinten zajlik a (tartósnak tűnő) hadviselés és kíméletlen küzdelem a két tábor között.

A terepen azonban a kezdeti nagy lendületű orosz támadás immár állóháborúvá merevedett, bő ezer kilométer hosszú frontvonal mentén. Jelentős harctéri sikerekről, terület(vissza)szerzésről, vagy látványos előrenyomulásról jelenleg egyik fél sem tud beszámolni. Annál inkább a (másiknak okozott) súlyos emberáldozatokról és károkról. A valós veszteségek mértéke bizonytalan, mivel mindkét fél igyekszik kisebbíteni a sajátját és felnagyítani az ellenségét. A külső megfigyelők sem rendelkeznek megbízható adatokkal, de megjegyzik: az esztelen pusztítás, rombolás (sokkal) nagyobb lehet a hivatalosan elismertnél.

Az igazi károsult a lakosság. Ukrajnában nagyon sok civil halt meg, orosz oldalon is voltak polgári áldozatok, de jóval kevesebben. Az ukrán és orosz fiatalok egy része katonaként meghalt a harcokban, mások külföldre menekültek. A hazájukat kényszerből elhagyók száma Ukrajnában sokkal magasabb, mint Oroszországban, ahonnan az emberek a mozgósítás és a bizonytalanság miatt távoztak. Az ukrán állampolgárok közül legalább ötmillióan élnek még mindig szétszórva a világban, többnyire az EU-ban.

Az otthon maradottak helyzete Ukrajnában sokkal nehezebb, mint a menekülteké. Az emberek állandó feszültségben, félelemben és életveszélyben élnek. Az állam is, amely csak külföldi – elsősorban amerikai és európai uniós pénzügyi – adományokból, támogatásokból, segítségből tudja fenntartani magát és hadseregét.

Ám nemcsak ők szenvedik meg a katasztrófát, hanem a környezet, a természet élővilága, a gazdaság, a kulturális javak és a termőföld is, amely a legjobb minőségű Európában. A talajba sokfelé már nem vetőmag kerül(t), hanem akna, bomba, rakéta, vagy egyéb lövedék (maradványa). Az ENSZ szerint Ukrajna 30 százaléka szennyeződött be robbanószerekkel. Senki nem tudja, mennyibe is kerülne ennek az óriási területnek az aknamentesítése.

Az ország újjáépítésének költségét a kormány, a Világbank és az EU legalább 411 milliárd dollárra becsüli. A kalkuláció csak arra az esetre vonatkozik, ha azonnal befejeződne a háború. Ez pedig nem valószínű. Sőt már jó ideje az a hír járja, hogy az ukrán haderő megindítja tavaszi offenzíváját. Talán a következő hetekben. Egyelőre azonban még mindenki kivár és találgat.

A cél elvileg az orosz erők kiszorítása a megszállt területek nagy részéről. Kevesen gondolják azonban, hogy Ukrajna egycsapásra helyreállíthatja háború előtti határait. Az pedig széles körben elterjedt nézet, hogy a Krím-félsziget és a szintén 2014-ben – a kelet-ukrajnai orosz szakadárok által – elfoglalt területek visszaszerzése meghaladja a lehetőségeit. Ám abban az esetben, ha újabb jelentős darabot foglalna vissza a megszállt megyéiből, miként azt tavaly tette, elsöpörheti azt a feltételezést, hogy a háború patthelyzetre van ítélve.

Az optimisták abban bíznak, hogy a nagy ellentámadás az egész háború kimenetelét eldönti az ukránok javára. A pesszimisták szerint inkább arra kell számítani, hogy az offenzíva nem hoz átütő sikert. Ez pedig a kijevi vezetést támogató közösségben is megerősítheti a békepártiak táborát, amely már egy ideje azonnali tűzszüneti tárgyalásokat sürget, mit sem törődve azzal, hogy jelentős ukrán területek állnak megszállás alatt. Sőt többen azt sem bánnák, ha úgy sikerülne befejezni a háborút, hogy Ukrajna területeket engedne át a békéért cserébe. Kijev és szövetségesei hallani sem akarnak erről, mert az ilyen engedmény az ország nemzetközileg elismert határainak feladását jelentené.

Az USA, a NATO, az EU és néhány másik ország pedig nem hajlandó elfogadni Moszkva befolyását és térhódítását az évek óta a Nyugathoz közeledő Ukrajnában. Abból indulnak ki, hogy ha Oroszország nem szenved kudarcot, s erőszakkal területeket szerez, akkor olyan hatalmi tényezővé válik, amellyel továbbra is számolni kell. Európában mindenképp, de Afrikában és a Közel-Keleten is, ami a Nyugatnak nem érdeke.

És attól is tartanak, hogy ha hagyják az atomfegyvereivel fenyegetőző Oroszországot erővel területeket szerezni, azzal erősebbként ismerik el, s ezzel szabad kezet adnak neki. A „kedvezményezett” pedig szemet vethet más, Nyugat felé kacsingató, ám nála sokkal gyengébb (posztszovjet) államokra is. Évtizedekre tartósítva ezzel a háborús veszélyeket, a bizonytalanságot, a gazdasági válságokat és a menekültáradatokat.

Emellett példaként szolgálhat területéhes hatalmak számára. Arra bátoríthatja például a globális vezető szerepre törő Kínát, hogy akár erővel hajtsa uralma alá Tajvant.

Ukrajna támogatása és az orosz diadal megakadályozása ezért presztízskérdés a vele szemben felsorakozott szövetség számára.

A Nyugat be akarja bizonyítani, hogy az orosz rezsim és a hozzá hasonlók nem tehetnek meg bármit egy szuverén állammal csak azért, mert nem Kelet felé fordul. Hogy ehhez elegendők-e az Oroszország ellen bevezetett szankciók, az kérdéses.

Az viszont eléggé nyilvánvaló, hogy a háború kimenetele határozza majd meg Európa békéjét és a Nyugat tekintélyét a világban. Ám ez a tekintély jelenleg töredezett; ráadásul országok tucatjai – bár nem helyeslik az orosz agressziót – sok vonatkozásban nem értenek egyet a Nyugattal. Különösen Washington politikájával. Szerintük az Egyesült Államok – hegemón helyzetéből adódóan – önző, kizsákmányoló, fölényeskedő, sőt gyakran kettős mércét alkalmaz, a nemzetközi jogot időnként önkényesen értelmezi, erejét fitogtatja, emellett folyamatosan irányító, szabályozó és ellenőrző szerepre törekszik. Az amerikai politikával elégedetlenek nem támogatják az Oroszország elleni szankciókat (sem a velük járó gazdasági áldozatokat) és nyomásgyakorlást, inkább a többpólusú, sokközpontú világot hirdető Kína vezette szövetséghez, csoportosuláshoz közelednek. Szabadulni szeretnének az amerikai (nyugati) hegemóniától, abban bízva, hogy nélküle majd jobban élhetnek. Talán még azt is elhiszik, hogy nem lesz új hegemón, vagy ha mégis, vele majd jobban járnak.