A termelőknek biztos hogy az, de a vásárlóknak még mindig nem, ugyanis egy nagyobb dinnyéért akár ezer dinárt is oda kell adni. A zentai vásárban görögdinnyét már találni kilónként ötven dinárért is, a magyarkanizsai piacon azonban még mindig tartják a nyolcvan dináros árat kilójáért. Bizony, egy négytagú családnak elkél egy nyolc-tízkilós is, ezért azonban ki kell nyitni a pénztárcát. A sárgadinnye pedig mindig különlegesség. Azt vagy nagyon szeretjük, vagy nagyon nem. Köztes állapot nemigen létezik.
Ami a dinnye fogyasztási módját illeti, egyesek megrökönyödnek azon, amit mások teljesen természetesnek vesznek, hogy a dinnyét – mindkettőt – valaki kenyérrel eszi. Nem tudni, hogy honnan ered ez a szokás, talán azért alakult ki, hogy jobban laktasson a víz- és cukortartalmú nyári gyümölcs, ami máskülönben, ahogy faluhelyen mondják, nem sokáig tartja a láncát, vagyis gyorsan megéhezünk tőle, mert hirtelen megemeli a cukorszintet, ami aztán az egekből a földre pottyan. Az illemhely viszont jó, ha a közelben van, mert aki dinnyét eszik, számíthat rá, hogy gyakran kell meglátogatnia. Ezért is tartjuk be, hogy éjszakára dinnyét nem eszünk, mert akkor bizony az alvást gyakran meg kell szakítani folyó ügyeink miatt.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Egyelőre behozatali dinnyét találunk mind a piacokon, mind az üzletek polcain. Leginkább görögországi gyümölcsöt eszünk, anélkül, hogy tudnánk, kutatnánk az eredetét. Ha idejekorán akarunk falatozni, annak meg kell fizetni az árát. Kérdés, hogy megéri-e a falánkság és a türelmetlenség. Napjainkban elkezdődik a hazai szüret is, így már a saját dinnyeföldjeinken termelt dinnye kerül eladásra. És itt indul meg az ördögi kör. Hazait, édeset, származási helyét tudva mind olcsóbb és olcsóbb lesz kilója. Ez a vásárlóknak jó, mert kevesebbet kell fizetniük az itthoni, jó minőségű, édesebb dinnyéért, amit nem hűtenek heteken át, hanem, ha szerencsénk van, épp aznap vagy előző este szedték le, és amikor otthon felvágják, reped és folyik belőle az édes lé. A termelőknek azonban nem akkora öröm, hogy az ő portékájuk már olcsóbban kerül a piacra.
Manapság akkora a kínálat mindenből, hogy ember legyen a talpán, aki választani tud. A gyengébben keresőknek legtöbbször nem a minőség, hanem az ár a döntő tényező, a tehetősebbek nem várják meg a hazait, hanem már júniusban dinnye kerül az asztalra. Mindent azonban akkor érdemes enni, amikor az idénye van, ezt már hallhattuk, olvashattuk a szakemberektől, de az emberi természet néha türelmetlen, ez ellen sok esetben a szervezet is tiltakozik. A vegyszerek gyakran allergiás tüneteket okoznak, kiütések jelentkeznek, viszket az érzékenyebbek bőre, dinnye ide-vagy oda, megéri megvárni a mienket, a mi vidékünk termését, ami a mi testünknek a legmegfelelőbb.
(Fotó: Molnár Edvárd)
Nem várható el, hogy minden úgy legyen, mint harminc éve volt, nem is lenne jó, ha nem fejlődne a világ, de talán megérné néhány jól működő dolgon nem változtatni. Nyilván feltűnést keltene, egyesekben nosztalgiát ébresztene, a fiatalokban talán meghökkenést vagy mosolygást, az idősebbekben pedig jóleső érzést, ha az utcákat járva kínálnák a dinnyét. Nem azt akarom mondani, hogy térjünk vissza ahhoz az időszakhoz, amikor a dinnyeárusok heteket töltöttek a falvakban és lovas kocsival jártak, portékájukat kínálva. De!
Gyerekkorom egyik legszebb emléke, amely többek között megtanított arra, hogy a jó dolgokra várni kell, hogy a verejtékes munka meghozza a gyümölcsét, és hogy mindennek megvan a maga ideje, a dinnyéhez kapcsolódik. Tudtuk, hogy nagyjából melyik héten várható a dinnyét áruló györgyéni öregember. A szomszédos faluban volt a szálláshelye, a szállásadójának kocsija és lova volt. Tudtuk, hogy melyik napokon, milyen időpontban várható, és igyekeztünk úgy alakítani a dolgokat, hogy akkorra biztos legyen annyi pénzünk, hogy egy nagy dinnyét megvegyünk, amit aztán a hideg vízben hűtöttünk. Megtörtént az is, hogy hagytuk az öreget elmenni a ház előtt, mert nem futotta a keretből dinnyére. Nekem ünnep volt, amikor meghallottam a lódobogást, a patkók koccanását és a jellegzetes kiejtést. Mert a jó kereskedő tudta, hogy a falu nyelvén kell beszélnie és akármilyen megmosolyogtató is volt, becsülendő és máig visszhangzó, ahogy kiabálta: Geregdinye, geregdinye!
(Fotó: Molnár Edvárd)
Kiszaladtunk a szüleink mellé az utcára, a lovas kocsi megállt, a szalmával bélelt kocsiban pedig ott pihentek a dinnyék. Kisebb-nagyobb, csíkos, nem csíkos, a forróságtól felrottyant, kerek és kevésbé kerek. A kellék is ott volt, a nagykés. Szabályos háromszöget vágott az öreg, belecsusszantotta a kést a háromszögbe, mi pedig megkóstoltuk a termést. Ha nem volt elég édes, hozta a következőt. Meglékelte. Aztán megmérte a húzós mérlegen. Alkalmazkodó, egymást nyelvét és nemzetiségét tisztelő közösséget sugároztunk, még nem kellett erre külön felhívni a figyelmet. Amit el kellett mondani, ő döcögősen elmondott, legalábbis próbálkozott magyarul mondani, mi meg szerbül. Megértettük egymást anélkül, hogy elfogadásról, toleranciáról zengtünk volna hangzatos szavakat, aztán behívtuk az öreget és vele együtt a kocsist is a hűvös udvarba, hideg szódával kínáltuk, ő meg lehet, hogy bővebben mérte a dinnyét, amelynek az íze felejthetetlen volt, és a vásárlása is élményszámba ment.
