Ahogy a világban minden változik, úgy a lakodalmak is átalakulnak. E téren is vannak úgynevezett divatok, és vannak szokások, amik szép csöndben eltűnnek. Nem tudom, hogy pontosan milyenek voltak a lakodalmak a nagy- és dédszüleim idején, csak annyit tudok, hogy sokkal szerényebbek, mint manapság. Akárcsak az emberek. Viszont azt tudom, hogy gyerekkorom óta is változott az esküvő menete. Kezdjük azzal, hogy régen a lakodalmak többsége sátras volt. Felhúztak egy sátrat az udvarban, az utcán, vagy akárhol, és oda várták a vendégeket. Ha sütött a nap, akkor igencsak meleg volt, ha esett az eső, akkor befolyt a víz, de ez senkit sem érdekelt, mindenki bulizott. Ráadásul két sátor volt, egy a vőlegényes és egy a menyasszonyos háznál.
Manapság a hagyományos sátoros lakodalom ritka, mint a fehér holló. Lehet bérelni korszerű sátrat, ami már eleget tesz a kor követelményeinek, de ez nem olcsó mulatság. Manapság az a mindennapos, ha egy szépen feldíszített, légkondicionált teremben zajlik az esküvő. A termek az ételt is biztosítják, így nem kell még külön szakácsok után rohangálni, alapanyagot beszerezni, mint egykoron. A menü többé-kevésbé változatlan, de azért sok helyen előfordul, hogy a leves után svédasztal várja a vendégeket.
(Fotó: Lakatos János)
Egyre kevesebb a lakodalmas menet. Régen a sátortól vonultak a községházára, onnan a templomba, majd vissza. Ma már legfeljebb a parkolótól sétálnak el a templomig. Sok esetben az anyakönyvvezető kimegy a terembe, és a helyszínen történik meg a polgári esketés. Arra is akad példa, hogy az esküvőt egybekötik a keresztelővel. A párnak házasságkötés előtt megszületik a gyereke, s így a kettőt lezavarják egy kalap alatt. Mondjuk, a gyerekkoromban ez nehezen lett volna elképzelhető.
Az esküvői szolgáltatások terén is történtek változások. Nálunk még nem annyira, de Magyarországon egyre népszerűbbek a ceremóniamesterek. Ők ugyanazt a szerepet töltik be, mint a vőfély, csak mellőzik a hagyományos elemeket. Ugyancsak Magyarországon jött divatba az esküvői szervező, aki mindent megszervez a pár helyett. Létezik szertartásvezető is, aminek nem igazán értem a lényegét, ugyanis elimitálja a házasságkötés ceremóniáját, mintha ő lenne az anyakönyvvezető. Ha megkérdezünk egy szertartásvezetőt, akkor biztosan megmagyarázza nekünk, hogy miért fontos ez.
Ugyancsak Magyarországon kiment divatból a képeladás. Míg nálunk a fotós rohan, hogy minél hamarabb visszaérjen a lagziba az előhívott képekkel, és minél többet eladjon, addig az anyaországban ez nincs. A fiatal pár kap meg minden képet digitális formában. A fotós feladata annyival nehezült, hogy régen nem voltak vérszomjas nagyik, nagynénik, vagy nyugatról hazaérkezett rokonok, akik számára létkérdés, hogy minden pillanatot rögzítsenek gagyi telefonjaikkal. Megesik, hogy a fotósnak és a videósnak úgy kell utat törni köztük, hogy le ne maradjon egy-egy fontos pillanatról. A videósok sem 3 órás VHS kazettát adnák át mint egykoron, hanem max. 1–1,5 órás összefoglalót, valamint egy 4–5 perces úgynevezett Highligths-ot. Ez az esküvő legszebb, legmeghatóbb pillanatait gyúrja egybe. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy az esküvői zenekarok repertoárja is változott, de az is megesik, hogy időnként DJ-t hívnak helyettük.
A felsoroltak mellett természetesen számtalan apró dolog változott még a lagzikban, egy írás valószínűleg nem is lenne elég, hogy mindezt számba vegyük. Személyes véleményem, hogy aki házasodni szeretne és lakodalmat szervez, az egy dolgot tartson szem előtt: ez élete egyik legszebb napja, ezért arra figyeljen, hogy jól érezze magát, és ne arra, hogy milyen színű a dekoráció a székek támláján.
