Október közepén az Európai Parlament külügyi bizottsága, majd november folyamán maga a ház elé kerülhet szavazásra az a kezdeményezés, mely befagyasztaná a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával, amiért Belgrád nem kíván csatlakozni a közös európai uniós külpolitikához Oroszországgal szemben, vagyis nem vezet be szankciókat az Ukrajna elleni agresszió miatt Moszkva ellen. Számos európai tisztségviselő, de például a horvát államfő is azt nyilatkozta a beadvánnyal kapcsolatban, hogy az teljesen logikus következménye a kialakult a helyzetnek, olyan körülmények között, amikor Európa sorsát háborús események határozzák meg, nem lehet valaki egyszerre Európa-párti és oroszpárti is, nem ülhet egy időben két széken, éppen ezért várható volt az, hogy egy ilyen javaslat az európai intézményrendszer elé kerüljön.
Hazai jobb- és baloldali politikai elemzők is hasonló következtetésre jutottak az Európai Parlamentbe érkezett kezdeményezés kapcsán, a különbség lényegében csak abban mutatkozott meg a vélemények között, hogy ki melyik felet tartja felelősnek a történtekért, egyesek szerint egyértelműen a nemzetközi politikai porondon meggondolatlan játszmákba bocsátkozó szerbiai államvezetőséget, mások szerint pedig magát Brüsszelt terheli a felelősség, amiért erről a témáról ma vitatkozni kell. A vélemények megkülönböztetésekor természetesen figyelembe kell venni azokét is, akik egyáltalán nem is tartják jó ötletnek az európai integrációt, s valamiféle kivitelezhetetlennek tűnő orosz–szerb szövetségben képzelik el az ország jövőjét, boldogulását.
A tény az, hogy a legtöbb vélemény szerint nem sokat jelentene a mostani pillanatban az, ha az EU felfüggesztené a csatlakozási tárgyalásokat az országgal, mert Brüsszel egy ideje már egyébként is meglehetősen tétova lépésekkel bizonyítja csak, hogy érdekelt a Nyugat-Balkán felvételében, ezen belül persze Szerbia integrációjában is. A kijelentések, állásfoglalások szintjén megvan a támogatás, viszont tény, hogy az integráció folyamata nem gyorsult fel, ahogyan azt sokan remélték korábban, s az orosz–ukrán háború hatására, az EU előtt álló számos gazdasági kihívás hatására nyilván most sem azt a politikai pillanatot éljük, amikor hirtelen nagy lendületre szánná el magát az Unió Szerbia és a többi csatlakozni kívánó országgal kapcsolatban. Az integráció tehát mindenképp lassú, nem lesz nagyobb befolyása a lassításnak, értékelik sokan, s valóban, az utóbbi időszakban mintha az Európai Bizottság tagjai is afféle kijelentéseket fogalmaztak volna inkább meg, amelyek nem a gázpedál taposására, hanem a kézifék behúzására utalnak. Olykor nagyon finom eltérésekről van szó, de ezek az eltérések is igen sokat jelenthetnek. Éppen a napokban tartottak egy regionális tanácskozást Újvidéken, amelyen Várhelyi Olivér bővítési biztos videóüzenetében már nem azon volt a hangsúly, mint korábban, nem a nyugat-balkáni csatlakozás sürgetésén, hanem azon, hogy nincsenek rövidebb utak, minden országnak egyformán be kell járnia az uniós csatlakozási feltételek maradéktalan teljesítésének az útját, kivételek nem léteznek ebben a tekintetben. Aki követte a korábbi kijelentéseket, az észreveheti, hogy az európai diplomaták az utóbbi hetekben visszaléptek és az integrációt sürgető kijelentésektől ismét a néhány évvel ezelőtt hallott, integráció iránt elkötelezett ugyan, de annak sebességét nem firtató megállapításokhoz jutottak vissza.
Amennyiben megtörténik a csatlakozási folyamatnak a befagyasztása, elsősorban a gazdasági aspektusok miatt kell aggódni. Tény ugyanis, hogy az európai beruházók számára jelzésértékűnek számít, ha egy állam stabil európai úton halad, s az is, ha nem. Adott esetben könnyebben hozhatnak olyan döntést a vállalatok, hogy inkább a szomszédos Montenegróban vagy Észak-Macedóniában nyitnak üzemet, esetleg a bérek tekintetében nem sokkal jobb helyzetben lévő, de már uniós Bulgáriában.
Az sem valószínű, hogy a szerb államvezetőség hirtelen módosít nyugati nyomásnak engedve szankciós politikáján. A polgárok túlnyomó többsége abszolút ellenez mindenféle megszorítást Oroszországgal szemben, ez az érzület és nem a ráció hangja már nagyon rég óta él. A polgárok döntő többsége nem tudja, hogy az EU-tól kap Szerbia évente 200 millió euró körüli vissza nem térítendő támogatást, s hogy a külföldi befektetéseknek a 70 százaléka is uniós államokból érkezik, az orosz tőke beáramlása 10 százalék alatti. Országunk, másfelől, az orosz–szerb barátság felrúgásával elveszítené kedvezményezett helyzetét a földgáz importja kapcsán, ami egy másik oldalról érkező döfést jelentene a hazai gazdaságnak. Kérdés persze, hogy hosszú távon megéri-e egyensúlyozni csak emiatt, amikor az sem biztos, hogy öt év múlva a körülöttünk lévő uniós államok vállalják majd a gáz tranzitját Szerbiáig.
Kevesen várnak látványos fordulatot tehát a szerb külpolitikában. Inkább Brüsszelen múlik most, mekkora szigort kíván alkalmazni, s a rendezetlen koszovói kérdés kapcsán nem tartja-e például túl nagy kockázatnak azt, ha Szerbiát engedi eltávolodni magától. Ez is fontos szempont lehet, amikor az Európai Parlament döntést hoz majd novemberben.
