A héten kicsit nyavalyogtam azon, hogy totál lemaradok a menő kütyük beszerzésében a többiektől, sorolni kezdtem, mi minden hiányzik, meg szóvá tettem, hogy amim van, már nem az igazi, mi tagadás, durcis voltam, no. Az újságot olvasó fater egy ideig tűrte lamentálásom, ám egyszer csak megelégelte, és úgy leteremtett, hogy itt-ott szedtem össze magam.
– Ne beszélj te nekem arról, milyen nehéz a sorsod! – förmede rám atata. – A te korodban én órákig sorban álltam kenyérért! Meg ecetet öntözgettem a filctollba, hogy kitartson a tanév végéig! Minden rajzomnak olyan volt a szaga, mint a káposztasalátának!
Na tessék! Így merészeljen a zember fia panaszkodni a zősének! Rögtön felhánytorgatják a zőskorban történt zörnyűségeket, teszem azt, margarinnal fizették a belépőjegyet a színházba, meg vizes palackokban vásárolták a benzint az út szélén. Százszor hallottam már mindet.
– Ne légy ilyen zigorú a gyerekkel, Tegyula – pirongatá az öreget amama. – Ez a vacak időjárás lehet az oka, hogy ilyen ingerült. Nem is csoda, hiszen hol süvít a szél, hol esik az eső, hol fogvacogtató hideg van, hol meg húsz fok, néhol még szaharai homok is hullt az égből, a hétvégére pedig havazással fenyegetőznek az időjósok.
– Húsz fok után hóesés, Tematild?! – dünnyöge a fater. – Megérjük még, figyeljétek csak meg, hogy majd minden este lottón sorsolják ki, hogy másnap milyen időjárás lesz.
– Ez az abnormális időjárás a zanyósomat is teljesen kikészíti – mondá az éppen betoppanó Zacsek. – Egyáltalán nem tud elaludni, aztán meg egész nap ideges és harapós.
– Mi, hála istennek, ha fúj, ha esik, ha süt, bírunk aludni – árulá el az öreglány.
– Kíváncsi lennék, hogy alszik a Putykó – töprenge atata. – A meleg tél aligha felel meg neki. Európában nem volt akkora energiaválság, mint amekkorára ő nyilván számított.
– Ettől függetlenül a zorosz–ukrán csihipuhi után már soha többé nem lesz olyan a világ, mint előtte volt – közlé a Zacsek. – Ezt nem én mondom, Davosban hangzott el, ahol a héten szokásukhoz híven összegyűltek az ultragazdagok és a hiperokosok megvitatni a világ dolgait.
– Látod, Tegyula – piszkálóda a muter –, ha lenne valami menő bizniszed, akkor most te is elmehettél volna a svájci téli paradicsomba síelni egyet, úgyis az a piszok nagy vágyad!
– A bizniszről jut eszembe – válta témát a Zacsek –, olvastam a zújságban, hogy a szlavák és az egyéb ünnepek sorozata után felvirágzott a zországban a whisky-feketepiac!
– Ahogy mondja, zomzéd – bólogata az öreg. – Az emberek az ajándékba kapott fancy piát most másodkézből árulják. Valahogy túl kell élni ezt a fránya januárt, és a biznisz az biznisz!
– Azt hallottátok, hogy a messzi földön híres Sólyom nem sokáig bírta a nagy száguldozást az egymástól irtó messze lévő Noviszád és Belegrád között! – hüledeze amama. – Egy ideje már bizonyos szakaszokon kénytelen kicsit lelassítani a sínek „rossz geometriája” miatt.
– Hát, ilyen ez a Sólyom – csipkelőde a fater. – Itt-ott kicsit lassú, néha kicsit késik, kicsit már egy megkopott házi verébre hasonlít, de az a fő, hogy a miénk!
– Kissé gyorsan leamortizálódott a híres vasútvonal. Tíz hónapja adták át! – értetlenkede a Zacsek. – Félő, hogy mire elkészül a Noviszád–Zabadka szakasz, javítani kell a meglévőt.
– Pedig a napokban a közlekedésügyis Vesić azt mondta, gyors ütemben halad az építkezés – ismerteté az öreglány –, és két éven belül három óra alatt felérünk Belegrádból Budapestre!
– Mi sem könnyebb, Tematild – legyinte atata. – Ha nem ér oda a megadott idő alatt, majd megszavazzák, hogy egy percben száz másodperc van, oszt el van intézve. Meddig tart?!
– A vasúti infrastruktúrát nem elég elkészíteni és lefényképezkedni vele induláskor – bölcselkede a Zacsek –, fent is kell tartani ahhoz, hogy rendeltetés-szerűen lehessen használni.
– Észrevettem, hogy sok minden, ami az utóbbi időben készül, járda, út, épület, valahogy gyorsan megkopik – gondola bele a muter. – Megfordult a fejemben, lehetséges, hogy eme nagy projektumok megtervezésével megbízott szakértők biliárdon nyerték a diplomájukat!
– A zoktatás állapotát figyelembe véve, nem kizárt – vakará a fejét a Zacsek.
– A zoktatás olyan, amilyen, de a kultúrával se nagyon dicsekedhetünk – állapítá meg az öreg –, az idei költségvetés mindössze 0,66 százalékát fordítja az államvezetés a kultúrára.
– Biztos úgy vannak vele – kuncoga a Zacsek –, nehéz időket élünk, válság van, jó, hogy nem költjük a pénzt olvashatatlan könyvek megírására, értelmezhetetlen mázolmányokat felsorakoztató kiállításokra vagy uncsi balettra, épp elég nekünk a focistáink balettozása!
– Arról lehet szó, hogy a zilletékesek felesleges kiadásnak tartják a művelődési életre szánt költségeket – agyala amama –, valamiféle luxusnak, nem pedig beruházásnak.
– Ez a válság nagyon jól jött egyeseknek – tűnőde a fater. – Mindent rá lehet kenni! De mi van akkor, ha azért van válság, mert már régóta kevés a pénz a kultúrára?!
– Mit nekünk kultúra, mikor itt van az esztrádművészet, a turbófolk és a giccs, a tahóságot, a vulgarizmust és az agresszivitást népszerűsítő szennyesztétika?! – nyugtázá a Zacsek.
– Zépen megaszondta az Amadeusz Rambó – így az öreglány –: „A tudatlan ember reflexszerűen kerül mindennemű tudást, mert úgy véli, zavarni fogja gondolkodás közben.”
– Még jó, ha valaki egyáltalán gondolkodik – fűzé hozzá atata. – Sokan félnek a művelettől, nehogy megfájduljon belé a fejük!
– No de azoknak a fiúknak és lányoknak, akiket hamarosan felvesznek a hadsereg kötelékébe, aligha fog fájni a fejük – konstatála a Zacsek. – A Vučko ugyanis bejelentette, hogy a zállamiság napján pályázati felhívást tesznek közzé 5000 fiatal szpëcijáläc felvételére a különleges egységekbe, akiknek a havi fizetése akár a 320 ezer dinárt is elérheti majd!
– Most már értem, miért mondta a napokban a pénzügyis Kis Szinisa, hogy az átlagbér az országban 720 euró, ami jelenleg kábé 85 ezer dinárnak felel meg – világosoda meg a muter.
– Csak halkan kérdem, nehogy még valaki provokációnak fogja fel: mennyit keres egy több évtizedes munkatapasztalattal rendelkező orvos vagy tanár? – kukacoskoda az öreg.
– Úgy látszik, sokkal menőbb és kifizetődőbb katonának lenni – szögezé le a Zacsek.
– Feltéve, ha nem vagy olyan sanyarú helyzetben, mint a brit katonák, akiket diétára fogtak – sóhajta amama –, merthogy a zilletékesek negyvenezer bakát túlsúlyosnak ítéltek meg.
– Mik vannak! – csodálkoza a fater. – A tavalyi legbizarrabb orvosi esetekről olvastam egy cikket. Képzeljétek, egy csávónak allergiás reakciói vannak a zorgazmusra! Mindig, miután elélvez, viszketni kezd a szeme, folyik az orra, levert, és kiütések jönnek ki a testén.
– Nagyon peches kell, hogy legyen valaki, hogy a zösszes minden közül, ami a világon van, épp erre legyen allergiás – csóválá a fejét sajnálkozva a Zacsek.
– A brit orvosok meghökkenésére pedig egy alak túladagolta magát D-vitaminnal, aminek következtében három hónapon át hányt és ment a hasa. Húsz kilót veszített! – újságolá atata.
– No, ilyen orvosi eset nálunk biztos nem történhet meg – tamáskoda az öreglány.
– Miért gondolja ezt, zomzédasszony? – kíváncsiskoda a Zacsek.
– El tudja maga képzelni azt a szituációt a hazai egészségügyben, hogy a páciens hasfájás miatt jelentkezik a kezelőorvosánál, és végül eljutnak oda, hogy leellenőrizzék a D-vitamin- szintet a beteg szervezetében?! – veté föl a költői kérdést a muter.
Pistike, flomaszterszagú rajzokat készítő kultúrszpëcijáläc
