Egymásra utálva

HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Mit tart a legnagyobb világpolitikai kihívásnak?

A mesterséges intelligencia győzelmét az ember fölött – 13%
A nemzetközi rend összeomlását – 26%
Az USA és Kína közti ellentétek elmérgesedését – 4%
Az orosz–ukrán háborút, és annak a kihatásait – 3%
A közel-keleti konfliktust és következményeit – 9%
Az Európába irányuló tömeges migrációt – 34%
A Nyugat visszaszorulását, dominanciájának megroppanását – 11%

Új „fegyverkezési” verseny tartja izgalomban a világot. Különösen a mesterséges intelligenciával (AI) foglalkozó óriáscégeket, a vetélkedés főszereplőit. Ezek ugyanis arra törekszenek, hogy minél jobb eredményt érjenek el az AI fejlesztésében, elterjesztésében és meghonosításában.

A mesterséges intelligencia megjelenésével példátlan technológiaváltás és egy teljesen új korszak kezdődött. Szédületes gyorsaságú térhódításával egyidejűleg új félelmek kerítették hatalmába a bolygó népességének egy részét.

A rettegők attól tartanak, hogy az emberek milliárdjaitól, és a róluk folyamatosan gyűjtött adatok felhasználásával kialakított saját tudás alapján működő, ámde öntudat és érzelmek nélküli gépek (értsd: komputerprogramok, algoritmusok) teljesítménye számtalan területen, vagy talán mindegyiken beéri, sőt túl is szárnyalja a homo sapiensét. Ergo: okosabbá, hatékonyabbá, eredményesebbé, sőt veszélyesebbé válnak az embernél. Nemsokára kibújnak a felügyeletünk alól, önálló életre kelnek és ellenünk fordulhatnak; számtalan megjósolhatatlan rossz dolgot követhetnek el a rovásunkra.

Ha saját szakállukra döntenek és cselekszenek – figyelmeztetnek az ijedősek –, ellenőrizhetetlenné válnak, s a fejünkre nőnek. Az emberi tudás, tapasztalat pedig háttérbe szorul, mindent a gépek irányítanak majd. Rosszabb esetben sokakat nem csak a munkájuktól, hanem az életüktől is megfosztanak (veszélybe sodorva az emberi fajt), amit a létrehozóik sem tudnak már megakadályozni. A problémák elsődleges forrásává válnak, ahelyett, hogy inkább azok megoldásában jeleskednének.

Mások sokkal visszafogottabban és óvatosabban fogalmaznak, hiszen nem látják ilyen sötéten a helyzetet. Inkább a mesterséges intelligencia előnyeit és hatékonyságát hangsúlyozzák, egyúttal óvnak a pánikkeltéstől. Szerintük nem kell félni, merthogy az AI olyan lesz, amilyenre az ember szabja. Úgy működik, ahogy engedjük neki, vagyis a programját megírjuk.

A támogatók meggyőződése, hogy az AI fölöttébb hasznos, és jelentősen átalakítja az életünket, ezáltal több időnk, s energiánk marad arra, hogy olyan feladatokra koncentrálhassunk, amelyre csak az emberi intelligencia képes. Komplex munkafolyamatokat is elvégez majd, kezdve az űrlapok kitöltésétől, a kiberbiztonság növelésétől olyan humanoid robotok működtetéséig, amelyek gyógyításban, betegellátásban, vagy éppen idősek gondozásában vesznek részt. Az optimisták abból indulnak ki, hogy az AI és a hozzá hasonló új technológiák nagy hasznára válnak az emberiségnek, vagyis a technológia nyerteseivé válunk. És alighanem a kiszolgáltatottjaivá is, mivel nem csak átírják az életünket, de sok területen és vonatkozásban irányítják is. Az AI pártfogói azt azonban nem tartják valószínűnek, hogy az új technológia és társai az élet minden területére betüremkednek. Attól sem félnek, hogy átveszik a hatalmat az emberiség felett. A következő tíz évet illetően erre legalábbis nem látnak esélyt.

A legnagyobb küzdelem az AI piacon az Egyesült Államok és Kína között zajlik. Persze mások is ringbe szálltak. Nem véletlenül, hiszen a tét óriási. Vlagyimir Putyin orosz elnök már 2017-ben azt vizionálta, hogy „a világ ura” lesz az az állam, amelyik elsőségre tesz szert a mesterséges intelligencia kifejlesztése terén.

Minden jel arra utal, hogy a globális AI versenyben Kína került az élre, megelőzve az USA-t és a többieket. A vetélkedés egyéb területeken is folyik a még mindig egyedüli, de erejében, nemzetközi befolyásában meggyengült szuperhatalom Egyesült Államok és a babérjaira törő Kína között. (A regionális hatalmak közben a szárnyukat bontogatják, s némelyek különutas, autonóm módon az – egykor megkérdőjelezhetetlennek tartott – amerikai érdekekkel gyakran látványosan ellenkező külpolitikát kezdtek folytatni.)

Az amerikai–kínai rivalizálás egyre kiélezettebb. Olyannyira, hogy a küzdelembe már mindkét oldalon beszálltak a szövetségesek is. Ennek eredményeként két nagy tömb alakult ki, illetve került szembe egymással.

Az egyik oldalon az Egyesült Államok vezette Nyugat áll (benne az EU-val, Ausztráliával, Japánnal, Kanadával, Dél-Koreával és még néhány másik országgal), a másikon meg az újabban globális Délnek is nevezett lazább csoportosulás, a fejlődő világ, amelynek gerincét a Kína felügyelte BRICS-államok alkotják: Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, India, Oroszország, s az augusztusban a soraikba meghívott hat új tag (Argentína, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Etiópia, Irán és Szaúd-Arábia). Az utóbbiak vonzó ajánlatokkal csábítgatják magukhoz az országokat. Ígéreteik között szerepel a nyugati restrikciók nélküli együttműködés, miként az új, többpólusú és több hatalmi központra épülő igazságosabb világrend kialakítása is. A szép szóvirágokkal ellentétben valójában a megvetett és utált Nyugat totális uralmát, nemkülönben az Oroszország és a Kelet felé terjeszkedő Egyesült Államok lendületét akarják megtörni. És – Kína vezérletével – újraosztani a nagypolitika tortáját, illetve játszma lapjait, lehetőleg úgy, hogy nyerő pozícióba kerüljenek, vagyis (saját étvágyukkal és lehetőségeikkel összhangban) sikeresen kiterjesszék és megszilárdítsák a globális, illetve regionális befolyásukat.

Kétségtelen, hogy a több mint 70 éves amerikai globális fölény, primátus és irányító szerep napjainkra valamelyest visszaszorult, ám emiatt hiba lenne temetni a Nyugatot. Az USA továbbra is nagy erőbedobással küzd hegemóniájának és irányító szerepének megőrzéséért. Hogy mi lesz a vége, jelenleg nehéz megmondani, hiszen a másik oldal egyre eredményesebb küzdelmet folytat ellene. Sok ország ezért nagy reményeket fűz az új nemzetközi rend megjelenéséhez. Arra számítanak, hogy a nyugati hegemónia romjain felépülő új világ biztosítja majd a kölcsönös (gazdasági és egyéb) előnyökön nyugvó kapcsolatrendszerek kialakítását és az eredményes együttműködést.

Úgy tűnik azonban, hogy Pekingnek más a szándéka. Talán inkább az, hogy (Kelet-)Ázsiában és Eurázsiában egy kínai rendszeren alapuló hegemón térséget hozzon létre (a Nyugat által képviselt normákkal és értékekkel szemben), amelynek befolyása jócskán kiterjed más kontinensekre is, mindenekelőtt Afrikára és Latin-Amerikára.

Kína (és Oroszország) számára létfontosságú mind a kelet-ázsiai, mind a kelet-európai régió, ahol immár nem hajlandóak elismerni az USA szupremáciáját. Amerika azonban nem akar lemondani sem a két térség, sem nyugat-európai hegemóniájáról, ráadásul igyekszik minél hatékonyabban korlátozni Kína növekvő világpolitikai és világgazdasági befolyását. Ez pedig nagyon veszélyes helyzeteket teremthet, miként azt Ukrajna esete is bizonyítja.

Bár ott Oroszország volt a „kezdeményező”, az USA igazi kihívója Kína, amellyel az államközi kapcsolatok évek óta nem látott mély szintre süllyedtek, s nem mutatják a javulás jeleit. Pedig a rendezett amerikai–kínai viszony alapkövetelménye lenne az újonnan formálódó világrendnek.

Jelenleg annyi biztos, hogy a Nyugat fenntartaná a status quót, a globális Dél meg mielőbb megváltoztatná. Az egymás közti versengésben nincs olyan domináns erő, amely gyorsan felülkerekedhetne és egy-két éven belül kialakítaná az új globális rendet. Így marad a tartós rend nélküli átmeneti állapot. Ennek megszűnésére pedig nagyon sokat kell még várni. 

Egyelőre az látszik, hogy a Szovjetunió felbomlásakor háborúk árnyékában átrendeződött nemzetközi rend (benne az európai is) megint változik. A nagy történelmi fordulatokat kísérő fegyveres összeütközések zaja mellett.

Ezek közül jelenleg a legfülsiketítőbb az Ukrajna elleni orosz és a Gázai övezet elleni izraeli háború (értsd: a Hamász szétzúzása hadsereggel, az iszlamista terrorszervezet által Izraelben rendezett példátlan októberi vérfürdő miatt). Kisebb-nagyobb katonai konfliktusból napjainkban további ötvenet tartanak nyilván a Földön. Ez aligha a véletlen műve, s aligha az adott térségekről szól.

Sokkal többről van szó, hiszen „csak” az Ukrajna elleni orosz agresszió és a hadjárat a Gázai övezetben – az érintettek mellett – komoly problémát okoz másoknak is, így a Nyugatnak is. Mindenekelőtt az Egyesült Államoknak, amelynek elég erőt kell(ene) felmutatnia a közel-keleti rendezéshez. Emellett továbbra is hatékonyan kell támogatnia Ukrajnát, és Tajvan függetlenségének megóvásáról sem feledkezhet meg. Mindeközben meg kell(ene) tartania másutt is a regionális befolyását. Például az óriási kiterjedésű afrikai Száhel-övezetben, ahol az utóbbi időben több államcsínyt hajtottak végre, veszélybe sodorva néhány nyugati hatalom érdekeltségét a természeti kincsekben, erőforrásokban és nyersanyagokban gazdag területeken, amelyekre a rivális hatalmak, elsősorban Kína és Oroszország, már évekkel ezelőtt szemet vetettek. Emiatt a száheli térség is keleti és a nyugati érdekek, vagyis a két nagy globális tömb összecsapásának terepévé vált.

Kína látszólag több helyszínen is békéltetni akar. Hivatalosan elzárkózik a konfliktusokban való aktív részvételtől, de nem tétlenkedik: igyekszik növelni nemzetközi politikai-gazdasági befolyását, amiben jó eredményeket ér el, és jelentős előnyökre tesz szert. Ellentétben fő szövetségesével, Oroszországgal, amelynek globális politikai, gazdasági és katonai érdekérvényesítő képessége jócskán meggyengült az Ukrajna elleni inváziója miatt. Peking ráadásul immár fontos szerepet játszik Moszkva politikájának alakításában is.

A válaszút előtt álló és válságokkal terhelt világot a kisebb fegyveres konfliktusok, háborúk és a két tömb egymásnak feszülése mellett egyéb súlyos gondok is gyötrik. Soktípusú, komplex válságok, amelyeket az ember a saját (felelőtlen) tevékenységével okoz, s ezzel olyan fordulóponthoz sodorhatja magát, amely akkora problémahalmazt boríthat rá, hogy hatásának következményeit csak találgatni lehet. Ám a halmaz elemei régóta jól láthatóak, megtapasztalhatóak kezdve az éghajlatváltozástól, a környezetszennyezéstől, a klíma- és vízválságtól, az ökoszisztémák felborulásától, összeomlásától, a természeti erőforrások és nyersanyagkészletek kimerüléséig, az élelmiszerválságig, a migrációig, menekülthullámokig, járványokig…

Ezeket az összetett és egymással részben összefüggő problémákat talán már meg sem lehet oldani megnyugtatóan, legfeljebb csak kezel(get)ni lehet. De csak együtt, közös felelősségvállalással, erőfeszítésekkel. Úgy tűnik azonban, hogy a tettre kész összefogás helyett az emberiség inkább továbbra is maga előtt görgeti a tengernyi gondot, olykor pedig megpróbál belőle valamicskét a szőnyeg alá söpörni.