Először 2003-ban tartották meg a nemzetközi hegynapot, mely a 2002-es A hegy nemzetközi éve elnevezésű rendezvénysorozatból született. A nemzetközi nap célja, hogy felismerjük, milyen alapvető szerepet játszanak a hegyek az életünkben, hogy felhívja a figyelmet ezekre a területekre mint értékes ökoszisztémákra. A hegyvidékek különleges ökológiai jelentőséggel bírnak, számos növény- és állatfajnak adnak otthont. A magasabb hegycsúcsok hidegebb éghajlatot, különféle mikroklímákat és egyedi élőhelyeket kínálnak, ez pedig elengedhetetlen a biológiai sokféleség fenntartásához.
Ugyanakkor a hegyek a víz egyik alapvető forrását jelentik. Az innen eredő patakok, folyók az alacsonyabban fekvő területeken található városok és mezőgazdasági területek vízellátását biztosíthatják. Az évszakok változásával a hegyekből származó olvadó hó és jég is hozzájárul a vízkészlet fenntartásához. Ezzel párhuzamosan gazdag forrásai az értékes nyersanyagoknak, például a fából készült termékeknek, ásványi anyagoknak vagy a szénnek. Ezek az erőforrások fontosak az ipar, az építészet és az energiatermelés szempontjából.
A hegyek gyakran népszerű turisztikai célpontok. A mesebeli tájak, valamint a sípályák vonzzák a turistákat, ez pedig hozzájárul az idegenforgalom fejlődéséhez az adott térségben. Fontos fenntartható módon kezelni a turizmust, hogy megőrizzük a törékeny ökológiai egyensúlyt.
Számos kultúrában a hegyek szent helyekként szerepelnek, megjelennek a mitológiában és a vallásban. Sok hegyvidéki közösség is kialakult. Ezeknek a népeknek hagyományai és életmódja erősen kapcsolódik a hegyekhez.
Ami sokunknak először jut eszébe a hegyekkel kapcsolatban, az az általános iskolai földrajzóra. Talán még emlékszünk a jól bemagolt definícióra, miszerint a hegy a földfelszín olyan kiemelkedése, amelynek magassága környezetéhez képest legalább 300 méter. Hogy a Föld legmagasabb hegycsúcsa a Himalája hegységben található, és Mount Everest néven ismert. Megtanultuk, hogy a hegyek a földkéreglemezek törésével, ütközésével vagy gyűrődésével, illetve vulkanikus tevékenység eredményeképpen jöhetnek létre. Szorgosan magoltunk, hogy a fekete-fehér vaktérképes ellenőrzőkön a megfelelő helyre tudjuk beírni, hogy melyik hegy vagy hegység hol található. Sok vajdasági, síksági fiatalnak valószínűleg ennyiben merülnek ki a hegyekkel kapcsolatos „élményei”. Ezek talán még társulnak egy-egy Fruška gorai túrával vagy maratonnal, esetleg síeléssel. Azok számára, akik a síkságon élnek, a hegyek látogatása egy különleges tapasztalat lehet. Az emberek különféleképpen élik meg a hegyvidéket, hiszen az eltérő környezet és klíma új kihívásokat jelenthet, de ezen vidékek látványa és tiszta levegője valóban lenyűgöző. A hegységek látogatása kiváló lehetőség lehet az aktív kikapcsolódásra, a természet szeretetének kifejezésére és az új környezet felfedezésére. Az öko- és környezettudatosság növelésére is alkalmat ad. A meredek lejtők, az erdei utak és a hegyi ösvények ideális környezetet biztosítanak a hegyi biciklitúrákhoz. A gyönyörű tájak a természetfotósok számára jelentenek remek lehetőséget az egyedi tájképek és élőlények megörökítésére. A hegyekben történő kempingezés pedig alkalmat kínál a túlélőkészségeink fejlesztésére. Legalábbis azok számára, akik szeretik az ilyesmit.
Személy szerint mindig is felnéztem azokra, akik bevállalják az említett túrákat.
Az egyik legemlékezetesebb hegyi élményem az első zlatibori síelésem. Miután kibéreltük a felszerelést, úgy döntöttünk, hogy nincs szükségünk síórára, majd magunktól belejövünk a dologba. Először a gyerekpályán csúsztunk le néhányszor, majd mivel a kisebb tanulópályák épp zárva voltak a legnagyobb felvonó felé vezetett az utunk. Miután negyed óráig haladtunk felfelé, már éreztem, ez nagy falat lesz. Néhány mély levegővétel után elindultunk az egyik kék pályán, amely elvileg könnyűnek számít. Öt perc alatt tízszer estem el, a lábat térdig fixáló sícsizmában pedig egyáltalán nem könnyű felállni. Már azon gondolkodtam, hogy inkább visszasétálok, és a felvonóval megyek le, de a már említett lábbeliben ez talán még nehezebb lett volna, mint „lesiklani”. A kétségbeesésemhez, hogy hogyan fogok lejutni a hegyről az is hozzájárult, hogy nem tudtam, milyen hosszú a pálya, mennyit tettem már meg belőle, és mennyi ideig fogok szerencsétlenkedni a végtelen hosszúságúnak tűnő síléceimen. Még a könnyeim is előtörtek, a pálya nehezebb részein pedig zokogva és sikítva haladtam végig, mert az internetes videókról ellesett fékezési módszerek sehogyan sem működtek. Egy pillanatban akkorát estem, hogy a síléceim egy hóbuckába fúródtak, a fejem pedig lefelé lógott a lejtőről. Miután leértem megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok síelni, nem nekem való. Ennek ellenére pár hónap után megszépültek az emlékek, és következő évben is mentem, de csak a kisebb pályákra merészkedtem fel. A napokban pedig épp azon gondolkodtam, hogy az idei szezonban is szeretnék eljutni, és talán megpróbálkozom a mumuspályával is.
Nyitókép: Albert Éva felvétele
