Szellemi indián

Mely tulajdonságok képezik az indián identitás fő ismérveit a közép-kelet-európai sajátosságokkal fémjelzett nyugati típusú társadalomban? A makacsságba hajló öntörvényűség? Vagy az idegenségtapasztalat az ember környezetében? Netán az olthatatlan szabadságvágy? Akár, noha tudjuk, hogy a szabadság túlontúl összetett fogalom, és nem azt jelenti, hogy bármikor bármit megtehetsz, amire kedved adódik, hanem sokkal inkább azt jelzi, hogy az adott körülmények között megpróbálod a saját utad járni, és nem vagy kénytelen részt venni olyasmiben, ami nem kedvedre való. Az indiánlét a tudatosan felvállalt örökös kívülállósság érzése, ami annyit tesz, hogy nem zavar, hogy nem az vagy, akinek mások szerint lenned kéne. Indiánnak lenni végeredményben azt jelenti, hogy az ember viszketni kezd, amikor a „normális” szót hallja, mert sehogyan sem találja benne magát.

Valahogy ily módon indián – és tuareg egyben – Márton Evelin Farkashab című regényének elbeszélő hőse, akinek nincs neve, ezért mindenki tetszés szerint nevezheti őt. A név úgyis csak egy szó, mint amilyen például a volfrám[1] avagy a farkashab, a szavak jelentése pedig meglehetősen bizonytalan és viszonylagos, sohasem tudhatjuk, hogy egy másik nyelven éppen mit jelent az egyik vagy a másik, gondoljunk csak arra, hogy a huncut szavunk a német nyelvből ered, és eredeti jelentése: nőstény kutya nemi szerve. Ilyen, ehhez hasonló és még ilyenebb huncutságokon töri a fejét minduntalan a Farkashab elmélkedő narrátora is, aki „saját kutyatermészetének” következtében korán a „romlás útjára” lép: közepesen tanul, nem figyel az órán, a magaviselete rossz, az iskolában verekszik, túl könnyen feldühödik, nem eszi meg az ebédet, képtelen leszokni az ajtócsapkodásról, szerencsére kiérlelt stílussal rendelkezik az íráshoz, ami még a panaszaiból is kiérződik: „Nincs kivel beszélgessek, mindenki hülye.”

Műfaji tekintetben a szerző önkényesen archív naplóként határozza meg művét, ami alatt gyakorlatilag minden olvasó azt ért, amit akar. Ebből a narratív alaphelyzetből kiindulva nehéz lenne a Farkashab esetében klasszikus értelemben vett cselekményről beszélni, a regény kapcsán sokkal inkább történetszilánkok felvetéséről és azok alapján történő benyomások rögzítéséről van szó, a külső impressziók és belső impulzusok, a szemlélődés és az önvizsgálat elegye ez a világ megismerésére és megismertetésére egyaránt vállalkozó én-próza. A szerző körkörös elbeszélő technikával operál, ami azt jelenti, hogy a szöveg szerkezete spirálként működik: fejezetről fejezetre visszatér ugyanabba a pontba, ahonnan elindult, hogy egy következő szinten újrakezdje az elbeszélést. Legyen a Városban vagy a Faluban, a hős mindig a periférialétet választja. Ez alatt nem szabad semmiféle kirekesztettségre gondolni, ha bármiféle kitaszítottságról beszélhetünk is az esetében, az önként vállalt szellemi idegenség, amire az indiánlét predesztinál.

Az elbeszélő hős a regény cselekményének az origója, benne fut össze minden hatás és inger, önmagán átszűrve értelmezi és érzékelteti a körülötte zajló eseményeket, az állandó önreflexió és a világra való rácsodálkozás révén sajátos magánmitológiát hozva létre. Ebből kifolyólag ebben a prózában minden megtörténhet, és semmi sem biztos. A narrátor tetszés szerint ugrál térben és időben, főképp az utóbbiban, hiszen az idő úgyis csak értelmezés kérdése, hol gyermeki, hol felnőtt pozíciót képvisel, a kötet lapjain folyamatos a kislány, a kamasz és az ifjú hölgy hangjának a keveredése, az elmondott történetek pedig asszociációk egész tárházát nyitják meg, amelyek rendszerint összecsúsznak, egybejátszva múltat és jelent, külsőt és belsőt, valóságot és képzeletet, aminek eredményeképpen a hömpölygő futamok egy különleges egyveleget hoznak létre.

Annak ellenére, hogy a Farkashab erősen énközpontú regény, és mindenekelőtt a főhős belső világára épít, az adott kor és helyszín is fontos szerepet játszik benne. A kötet lapjain megemlítődik Csernobil (1986), a rendszerváltás (1989), Srebrenica (1995), a napfogyatkozás (1999). Már csak azért is fontosak ezek az évszámok és a hozzájuk köthető események, mert erősen befolyásolják a főhős szocializálódását. Legalább annyira, mint a mindig kézközelben levő tudatmódosító szerek és szerteágazó szerelmi kalandok. Olyan légkör ez, amelyben az intézmények és a társadalmi légkör semmiféle erkölcsi kapaszkodóval nem rendelkezik egy serdülőlány számára. Ilyen megközelítésből a kötet egy kamasz benyomásaiként is olvasható a ’80-as, ’90-es és egy kicsit a 2000-es évek Romániájáról, az erdélyi magyar létről és az ez idő tájt uralkodó társadalmi viszonyokról, és leginkább egy felnövésregénynek tekinthető, merthogy kegyetlen őszinteséggel vall a felnőtté válás nehézségeiről, a saját test működésének az elfogadásáról, a személyre szabott hely kiválasztásáról a világban, akárcsak a nemi, nemzeti, nem utolsósorban szellemi identitás kérdéséről.

A szerző saját bevallása szerint a Farkashab megírása közben, akárcsak a Szalamandrák éjszakái című korábbi regénye esetében, naplóiból merített ihletett, harminc évnyi bejegyzéseit és élményanyagát gyúrva bele szépirodalmi alkotásába, amely mindent összevetve az indiánnak – és egyben tuaregnek – született egyén modern társadalomba történő beilleszkedésének a nehézségéről szól. Pontosabban arról, hogy az ember hogyan képes kibékíteni saját szabadságvágyát a társadalmi konvenciókkal, mert „az élet már csak ilyen, mindenféle csapdákkal és bánatokkal teli”, és tudjuk, „van úgy, hogy nincs hová meneküljön az ember önmaga elől”. Hacsak nem az éles látó és finom humorú naplóírásba, ebbe a személyre szabott sivatagba vonul el, mert városi tuaregként – és falusi indiánként – tisztában van azzal, hogy „Isten azért teremtette a földet és a vizet, hogy az emberek élhessenek, a sivatagot pedig azért, hogy felismerhessék a lelküket”.

[1]              Egyféle szerzői fricskaként a kötetet lábjegyzetek szelik át. A könyv címének jelentésére is lábjegyzetben derül fény. A volfrám magyarázataként olvashatjuk: „W. avagy a farkashab, alias tungsten. A volfrám az egyik legkeményebb és legmagasabb olvadáspontú fém.”