Az advent az ünnepre készülődés, a várakozás, az elcsendesedés időszaka. Nyilván nem egyszerű az év végi hajrában megállni, hogy a lelki dolgainkkal foglalkozzunk, de napi pár percet érdemes saját magunkra szánni. Félretenni a munkát, letelepedni egy kényelmes zugba, és kicsit a bensőnkre összpontosítani. Kizárni a külvilágot, rendbe szedni a gondolatainkat, figyelni testünkben a levegő áramlását. Ahogy csitul a szív, elhalkul az elme, nyugalom járja át minden porcikánkat. Hallgathatunk közben kellemes zenét, elolvashatunk pár sort kedvenc könyvünkből, esetleg kereshetünk olyan lejegyzett gondolatokat, amelyeket önmagunkénak érzünk.
A közösségi oldalakon ilyentájt, decemberben, elszaporodnak az olyasféle idézetek, amelyek a karácsonyi ünnepkörhöz, illetve úgy általában véve a lelkiséghez kapcsolódnak. Kereshetünk ezek között is olyan bejegyzéseket, amelyek továbbgondolásra késztetnek, vagy például füves könyvekhez is nyúlhatunk néhány megszívlelendő gondolat reményében. Bár a füves könyvek eredetileg gyógynövények, „fűszerszámok” növényhatározószerű gyűjteményei voltak, e név idővel kiterjedt mindenféle hasznos tudnivalóra, életbölcseleti, önismereti és tanítómesteri jó tanácsra, intelemre, még olvasmányok jegyzékére is. A modern füves könyv a megőrzésre érdemes gondolatok tárháza. Több ilyen mű született már mind magyar nyelvterületen, mind külföldön, amelyek jó része fordításban is elérhető. A magyar szerzők közül mindenképpen említést érdemelnek a Sándorok, azaz Márai Sándor és Weöres Sándor füves könyvei. Weöres Füves könyv című, posztumusz kötete ízelítő a költő gondolati verseiből és esszéiből. Olvashatunk e gyöngyszemek révén például arról, hogy az ember legfontosabb képessége a szeretetre és a szépségre való fogékonyság; arról is, hogy a boldogság nem csupán állapot, hanem ráhangolódás a külső és belső világ folytonosan mozgó és változó természetére; aztán annak tudatosításáról is olvashatunk benne, hogy mi érdemes a figyelmünkre és mi nem, s hogy mit ad nekünk a folytonos külső-belső változás, és arról is, hogy a fontoskodásnál „fontosabb” a nyugalom és a béke.
Márai Sándor Füves könyvének rövid eszmefuttatásait a szerző maga írta és rendezte kötetbe életbölcseleti és társadalmi észrevételeiről, az általa helyesnek és helytelennek tartott viselkedésről. Miként az ajánlóban megfogalmazza: „olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten.” Nem eszmékről és hősökről beszél tehát bennük Márai, hanem arról, aminek köze van az emberhez. Tanulva akarja tanítani embertársait – tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből. Elemi ismereteket kíván közvetíteni az emberi élet alapigazságait illetően.
Mindezen mozzanatok alapja pedig az olvasás. „Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében” – tanácsolja Márai Az olvasásról című bejegyzésében, amely azonmód felidézi egy másik nagy író, Ivo Andrić Jelek az út mentén című kötetének egyik bejegyzését: „Ha jó írókat olvasunk, csodák történnek. Gyakran előfordul, hogy egy mondat elején, látván, amint előgomolyog egy-egy gondolat, elbűvölten és megszeppenve megtorpanunk. És hitetlenkedve kérdezzük: »Lehetséges ez? Tényleg meg fog történni az, amit sejtünk? Valóban az a gondolat van itt kialakulóban, amit mi nemegyszer megsejtettünk, amikor a tudatunk megérintette a körülöttünk lévő világot: a benső valóságunk rejtett része? Hát létezik még valaki, aki ezt így látta és ilyennek érzékelte?« És amikor a mondat végére érvén látjuk, hogy tényleg így van, elgondolkodunk a mondat fölött, örömöt érzünk és hálát, mert elnyertük a legnagyobb ajándékot, amit az olvasás nyújthat: megéreztük, hogy soha nem vagyunk egyedül, a legnehezebb és a legszebb pillanatokban sem, legkeserűbb kétségeink közepette és legmerészebb következtetéseinkben sem, ellenben sokrétű, titkos kapcsolatok fűznek össze bennünket a többi emberrel, amelyekről sejtelmünk sincs, ám amelyeket felfedez nekünk a »mi« írónk. Ez megmentő erejű.” (Radics Viktória fordítása) Nem véletlen, hogy Márai bejegyzése kapcsán épp Ivo Andrić Jelek az út mentén című könyve jutott eszembe, hiszen e kiadvány is felfogható egyfajta füves könyvként. Lényegében bárhol is ütjük fel az 550 oldalnyi bejegyzésfolyamot, szinte biztos, hogy olyan gondolatokra bukkanunk, amelyek Weöres vagy Márai Sándor füves könyveihez hasonlóan gyógyító hatással bírnak. Gyógyítva szellemet, lelket, és ennek köszönhetően a testet is.
S ha már adventi időszak, stílszerű, hogy ehhez kapcsolódó bejegyzést is keressünk e füves könyvekben. Márai Sándor Az ünnepekről című bejegyzésében például ez olvasható: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.”
Karácsony közeledtével ennél szebb lelki útravalót aligha kaphatunk, amely remélhetőleg nemcsak elgondolkodásra, hanem további olvasásra késztet. Olyan gondolatok keresésére, amelyek a mindennapjaink fűszerei lehetnek. Ne feledjük, hogy bár Ivo Andrić szerint az efféle bejegyzések „nem mentenek meg bennünket a bolyongástól és a megpróbáltatásoktól” de „könnyíthetnek rajtunk, és legalább annyiban segítenek, hogy meggyőznek bennünket: bármi történjék velünk, nem vagyunk egyedül, nem vagyunk sem az elsők, sem az utolsók”.
