„Azért varrok, hogy a családomban másnak ne kelljen.” Állítólag ezt válaszolta a dédmama, amikor fiatal korában megkérdezték, miért dolgozik annyit. Valóban így is lett. Az ő nemzedéke óta egy utódjának sem kellett kétkezi munkát vállalnia, ugyanis a dédmamám olyannyira ügyes volt, hogy munkája gyümölcseként Horgoson és Oromon legalább hat hold szőlőt és tanyát vásárolt magának.
A múlt század elején teljesen más módon készültek az esküvőre, mint manapság: a menyasszony stafírungot készített, ha pedig tehetősebb családból származott, akkor az ágyneműből, törülközőkből, ruháiból, fehérneműiből és egyéb textilfélékből álló hozományát varrónővel csináltatta. Ehhez az ügyeskezű varrónőnek több hétre kellett a jómódú családhoz költöznie, ahol éjt nappallá téve, szinte megállás nélkül varrt. Hol kézzel, hol géppel dolgozott. A dédmamám is így tett.
Történetét nem tőle, hanem lányától, apai nagyanyám meséiből ismerem, neki pedig nagynénjei és nagybátyjai számoltak be erről, ugyanis a dédmama élete nagyon korán és tragikusan ért véget. Az árván maradt kétéves kislány (a nagymamám) Szegedre került, ahonnan tízévesen kúszott át a határon, tudva, hogy a túloldalon várja édesanyja vagyona, amit nem hagyhat veszni.
Akárhányszor a varrógépem elé ülök, ezekre a családi történetekre gondolok. A varrás számomra nemcsak egy hobbi, hanem egyfajta tisztelgés a női felmenőim ereje és akarata előtt. Gyakran adok hálát nekik, hogy nem ebből kell megélnem, mert igencsak időigényes a munkafolyamat.
Körülbelül hat évvel ezelőtt fedeztem fel a varrás örömét, édesanyám sosem használt új típusú gépét kértem el, hogy azon gyakoroljam a szakma csínját-bínját, ugyanis a családból senkitől sem leshettem el annak tudományát. A kezdetekben meglehetősen döcögősen haladt a tanulás, szerettem volna beiratkozni egy tanfolyamra, de mindenhol zárt ajtókra leltem. Varrónőket is felkerestem a segítségüket kérve, de elutasító válaszukból kiderült, kizárólag a lányaiknak adnák át a tudásukat. Így számomra csak a YouTube magyarázós videói és a Burda magazin kisokosa maradt. Eleinte hibát hibára halmoztam, a részek szabásán és összevarrásán kívül mást nemigazán tudtam megcsinálni, ezért a már meglévő konfekciós ruhaneműimet szedtem szét elemeire, hogy megismerkedjek a tisztázások, a zsebek, a bélések, a cipzárok, a gallérok, a hajtókák, az övpántok, a szűkítések fajtáival és elkészítésük módjával. A gomblyukak tökéletes kidolgozásához rengeteg cérnát elhasználtam. Emlékszem, hogy napokig szedegettem ki a szőnyegből a kis cérnafoszlányokat a kifogástalan szegélyvarrás elsajátítása után. Mire az első ruha elkészült, már anyagismeretem is volt. Ekkorra szembesültem azzal, mennyire silány Szabadkán a méterárukínálat, mert jóformán csak műszálas bóvlit lehet kapni. Újabb akadály volt, amikor a gép egyszer csak beadta az unalmast. Speciális olajat kellett beszereznem a csavarokhoz, a mester pedig pár hetes késéssel tudta volna megjavítani a hibát. Türelmetlenségemben letöltöttem a netről a gép angol nyelvű használati útmutatóját, majd magam álltam neki a szét- és összeszereléshez. Örömtáncot jártam, amikor kijavítottam a hiányosságokat.
Azóta számos régebbi ruhámat megjavítottam vagy átalakítottam. Készítettem magamnak blúzokat, béléses blézereket, szoknyákat, overallt, rövid- és estélyi ruhákat, pólókat, kiskabátot, szabadidőruhát. A függönyöket és a díszpárnahuzatokat is én varrtam meg. Megtanultam precízen összeilleszteni a mintás anyagokat, kezelni a csipkét, a tüllt, a műszőrmét, a műbőrt, a selymet és a többi kényesebb méterárut is. A ruhavásárlási szokásaimat is teljesen megváltoztatta a varrás: amit saját magam is el tudok készíteni, azt nem veszem meg, vagy csak akkor adok ki rá pénzt, ha az anyag többe kerül, mint a butikban talált darab. Többek között ezért szerettem meg a turkálókat. Az egyedi díszítések elkészítése miatt egy ideje hímezni tanulok, és lassacskán minden olyan varróeszközt beszerzek, ami megkönnyíti, illetve lerövidíti a munkafolyamatokat.
Az alkotói vágy hullámokban tör rám. Van, hogy hónapokig hozzá sem érek az ollóhoz, és van, hogy megállás nélkül, még akár éjszakákon át is a varrógépem előtt ülök, tervezek, rajzolok, szabok, fércelek. Még mindig megtörténik, hogy elakadok egy-egy számomra ismeretlen, kacifántos ruhaelemnél. Olyankor elalvás előtt, amikor lehunyom a szemem, magam elé képzelem a ruharészeket, elmémben addig forgatom, illesztgetem az elemeket, amíg össze nem áll a kép és meglesz a megoldás.
A korábbi időkhöz képest mostanra egyre kevesebben keresnek fel varrónőt, a bálokra, esküvőkre, ballagásokra is olcsóbb megvenni a kész terméket, és ma már senki sem készíttet stafírungot. Az eddig tanultakkal ezidáig több tízezer dinárt tudtam megspórolni. Természetesen segítek, ha valami elszakad, foltozni kell vagy felszegni, de pénzkeresésként sohasem varrnék másnak. Számomra elég, ha csak magamnak okozok vele örömöt.
