Kisakkozzuk valahogy

Az iskolát minden olyan gyerek elkezdte, akinek ott a helye. Az elsőst is elindították a szülei, meg a nyolcadikost is és a középiskolást is, a kevésbé jómódú családból származót is, meg a tehetősebbeket is. Kinek könnyebben megy ez az elindítás, kinek nehezebben, de mi, szülők akkora művészek vagyunk, hogy tanévkezdésre valahogy mindig mindent előteremtünk.

A társadalom egy részének nincsenek anyagi korlátai, így ők bármikor elintézhetik az iskolára, óvodára való bevásárlást. Ha belegondolunk, akár egyetlen nap alatt is beszerezhető minden, kivéve a tankönyveket. Aki megteheti, sorra járja az üzleteket, egyikben megveszi a tornacipőt és a többi sportfelszerelést, a másikban a nadrágokat, blúzokat, a harmadikban az őszi kabátot, a negyedikben pedig az összes tanfelszerelést, és egy délelőtt otthagy harmincezer dinárt egy gyerekre, mert megteheti. Nekik élvezet a vásárlás, és nem is aggódnak ezen különösebben.

Másoknál, a népesség nagyobb részénél, be kell osztani a pénzt, és ott az iskolakezdés sokkal nagyobb tervezést igényel. Az ügyesebbek, előrelátóbbak már áprilisban elkezdik fizetni a következő évre való tankönyvek részleteit, és így júliusig minden hónapban törlesztenek. Sajnos igen kevés generáció van abban a szerencsés helyzetben, hogy használhatja az idősebbek könyveit, vagyis, hogy a kisebb gyerek megörökölheti a testvérétől, vagy megvehetik neki használtan. Általában rákényszerítik a szülőket, hogy minden évben vadonatúj könyvekbe öljék a pénzüket, holott sokszor azt tapasztaljuk, hogy csak néhány oldal eltérés van a régi és az új tankönyv között, mégis az újat kérik. Azt is látom, hogy előszeretettel gyártanak egy tantárgyra már első osztályban is két-három könyvet, és mindért legalább ötszáz dinárt kérnek. Egy gyerekre a tankönyvcsomag héttől tízezer dinárig terjed, így akinek kettő is iskolás, annak legalább húszezer dinárt félre kell tennie csak a tankönyvekre. Ezt egyszerre kifizetni rengeteg, hiszen ez sokaknál a havi fizetés felét jelenti. Pedig a tankönyveken túl de sok minden kell még! Augusztus végére azon kapjuk magunkat, hogy a tavasszal még kényelmesen viselt cipőbe alig megy bele a gyerek lába, a kabát ujjából kilóg a blúz, és a nadrág időközben fél lábszárig ment össze. Közben eszünkbe jut, hogy nemcsak olyan cipő kell, amiben a gyerek iskolába megy, hanem tornaórára is kell majd egy lábbeli, egy másik meg szobacipőnek, megvilágosodunk, hogy tavaly kifogyott a tempera is, meg a ragasztó is, és hogy dolgozatfüzetet is elfelejtettünk venni. A gyerkőc kulacsért könyörög, meg új uzsonnás dobozért, és azt is pedzegeti, hogy kislányos, kisfiús már neki az elsőben kapott, amúgy még igen jó állapotban lévő iskolatáska. Arra már végképp nem szeretünk gondolni, hogy legkésőbb szeptember közepén minden különóra és sporttevékenység újraindul, vagyis azt is havonta fizetnünk kell. Ebbe úgy egyszerre bele sem szabad gondolni, és pláne nem szabad rajta túl sokat aggódni, mert valahogy mindig lesz, valahogy mindig kisakkozzuk, hogy minden fontos dologra jusson.

Az elsőbe indulóknál nagy segítség a Magyar Nemzeti Tanács beiskolázási csomagja, hiszen abban szinte minden benne van az ugrálókötéltől a xilofonon át a tolltartóig, az összes füzeten át minden. Ez elsősorban anyagilag nagy segítség, de az sem mellékes, hogy nem a szülőnek kell egyesével minden olyan apróságot megvenni, amit egy elsőbe indulótól kérnek, hanem minden egy helyen van, szépen, igényesen becsomagolva. A Rákóczi Szövetség iskolatáska ajándékáért úgyszintén hálásak lehetünk, hiszen olyan táskákat kapnak, melyek évekig állják a sarat, és előbb unnak rá a gyerekek, minthogy a táskák tönkremennének.

Az iskolakezdés mindezeken túl is sokba kerül, és akárhogy is nézzük, a legtöbb család kasszáját jól lemeríti. Persze felesleges ezen sopánkodni, úgyis mindig mindent megoldunk, inkább örülnünk kell annak, hogy iskolába, magyar iskolába járnak a gyermekeink.