Grecsó Krisztián tizenkilenc évnyi prózaírói tevékenység után idén megjelent Magamról többet című könyvében visszatért pályakezdő műfajához, a vershez. Hogy e kötet eltér az utóbbi szépirodalmi munkáitól, már a címéből feltételezhető, hiszen hangsúlyos önéletrajzi jelleget, mi több: vallomásosságot sejttet, s a nyolc ciklusba rendezett, 59 verset végigolvasva beigazolódik eme feltevés. Bár a szerző eddigi prózai munkáiban gyakorta merített szülőhelyének, családjának, saját életének eseményeiből, e kötetében önmagához engedi közel az olvasót, egészen a személyes életterébe, sőt annál is beljebb, az érzések, gondolatok, félelmek terepére. Verseinek zöme egy feltárulkozó ember önvallomása. „Öreg vagyok, vénséges középkorú, / Kiradírozták ifjú szívemből / a csöndet, a reményt” – vallja Kék nefelejcs című versében. Ez a lelkiállapot azonban nemcsak a negyvenes éveibe lépő férfi összegző számvetésének eredménye, hanem egy nehéz élethelyzeten túljutó ember keserű léttapasztalatáé is. Grecsó Krisztián ugyanis – miként a verseiben utalt rá, illetve több médianyilatkozatban is beszélt róla –, az elmúlt két év során leküzdött egy halálos kórt, és megpróbáltatások révén sikerült apává válnia. Ennek a gyötrelmes időszaknak a lenyomatai a Magamról többet versei, amelyek összeolvasva megrázó mélylélektani utazásra vezetik az olvasót, s az út során egy-egy vers egy-egy stációval ér fel.
A kiindulópont, a kurta első ciklus még az idillé és a megtalált szerelemé. Ihletőjük és tárgyuk Judit, aki egy cserfes diáklány bájával hódít meg mind nagyobb területet a költő szívében. „Benyitottál, mint elhagyott barakk szuvas léckapuján. / Nem hittem előtted, hogy ez lennék, hogy ez. / Dadogok, mint ijedős angyalok, mint a hajnali visszhang” – írja neki az Amiből nekem kellene című versben. E mellett a „valóban nagy szerelem”-nek nevezett érzés mellett a boldog, közös jövő és a meleg családi fészek megteremtésének lehetősége képezi a kecsegtető távlatokat.
Csakhamar azonban felülírja mindezt az első ciklusban még csak utalásszerűen említett, a második ciklustól már megnevezett daganatos betegség kálváriája, melynek során a költő újraértelmezi az életét, s miközben küzd a kórral – önnön korábbi világnézetével, hitével, istenképével, céljaival is le kell számolnia. „Mintha oszlásnak indult murva / fölött szikkadó délibáb lenne / amit igaznak hittem / az életem” – vallja A Kassák utca sarkán című versben, s miközben elemzi önmagát, kétségbeesetten igyekszik kiutat találni. Kapaszkodókat keres, miként a Mint akinek hagyaték című versben: „Nem üres zsolozsma rólam a leltár, / De mára csak a szégyen /Zselével kenegetett sebhelye maradt, / Hogy valaha könnyedén beszéltem / A távlatról, / Ami emberi szívvel felfogható.” Távlatok híján azonban a félelem, a rettegés, a keserűség, a csüggedés és a kín uralja mindennapjait, kétségek és kérdések gyötrik, sorsa miatt a Mindenhatóval perel. „A Biblia és a magazinok szerint / Egyedül Isten akarhat jót” – jegyzi meg némi élccel az Érkezési oldal című versben, és miközben a betegség formájában rá mért „büntetés” jogosságát vitatja – a feltételezett okokat kutatja, mindazokat, amelyek a jelen állapotig vezettek. „A szenvedés sosem volt imádság, / Imádkozni az tud, kit megtűr az értelem, / Kire hallgat néha némán egy Isten, / Ki a saját kétségeit barangolja be; velem / Nem teltek múlásukban a hetek, / vajon hol reszket az általam eltelt élet?” – áll a Magánapokrif című, a kötet legszebb költeményében, és ez a csendes, kétkedő Teremtő képe válik a versekben hangsúlyossá, eladdig, hogy a költő úgy érzi: „Isten hallgat bennünk”, és ez a hallgatás szimbolizálja a keserű ráébredést, mely szerint a felvetett kérdésekre nem adhatók és nem kaphatók egyértelmű válaszok. Az ember csak áll elhagyottan a kétségeivel, feje felett „mintha bevarrták volna az eget”.
Marad tehát a kényszerű szembesülés a végességgel, melyhez „ha egy egészen / Kicsit is közel kerülsz (…) / Semmi másra többé / Nem tudsz figyelni. / Csak magadra” – vallja a szerző, aki a betegsége során átalakuló, roncsolt testével olyképpen ismerkedik, akár ha az egy idegené lenne, és úgy tűnik számára, hogy tükörbe nézve „egy másik ember tekintete tükröződik”, másvalakié, aki „ahogy savanyodik az idő, megbékél észrevétlenül”. E megbékélés Grecsó Krisztiánnál valamiféle kiábrándultsággal párosul, amely a felgyógyulással sem múlik el: „a halál csak az örök, / Nem megújulás ez, nem élet-körök, / Fogoly vagy, akár a henger kalodájában a hang, / És gyötör a süket tudás, a felesleges, bitang, / Hogy most már érted, / Miért sarjad a fű, ha azután elszárad, / És miért szárad el, ha kínjában újra nő” – írja keserűen Esti válasz című versében, bár ez a „kényszerű kijózanodás” szerencsére nem veszi el az alkotókedvét, sem konok élni akarását, innentől mégis másképpen gondolkodik irodalomról, az élet prioritásairól, a családról.
Társai a nehéz időkben a nagy költőelődök: Babits, Berzsenyi, Juhász Ferenc, Kosztolányi, és még sokan mások, köztük a szintén sokat szenvedett Sziveri János is. Sziverit idézi a Nyelvsiló című versben, amelyben így fogalmaz: „Úgy élek akár Hölderlin hattyúhasonlata / nyenyerésznek / tagjaimban a nyavalyák”. A magány legmélyebb pillanataiban e költőtársak/sorstársak nyújtanak neki mintát, kapaszkodót a túlélésre. A felépüléshez természetesen a családtagjaira is szüksége van, akik mellette állnak, támogatják. A versekben többször feltűnik a fia gyógyulásáért imádkozó anya alakja, s ott a Kedves is, a szeretett nő, a lelki támasz, akivel a kórt leküzdve, hosszas örökbefogadási procedúra során válhatnak szülőkké.
„Hány éve várok rá, / Hogy elénekelhessem valakinek / A Bóbitát, aki fontosabb, mint én” – írja megilletődötten, és ebből az élményből táplálkoznak a kötet megható apaság-versei, melyek mind arról tanúskodnak, hogy ennek az újonnan érkezett, kicsi lánynak a jelenléte hoz új és teremtő energiákat a párkapcsolatba, és teljesíti be a kötet elején felderengő, majd veszni látszó, ám végül mégiscsak meglelt családi idillt. „Apa lettem, / Magamról, tőle teljesen függetlenül, / Többet nincs mit mondanom” – vallja Grecsó Krisztián nemes egyszerűséggel A tizennegyedik év című, kötetzáró versben, s mi, akik olvasóként végigkísértük a költő versek által dokumentált testi-lelki megpróbáltatásait, úgy érezzük, hogy ennél sommásabb végszóra nincs is szükség, hiszen egy olyan férfi hangja, sziluettje sejlik fel mögüle, aki immár apává válva kerekíthette le önmaga megismerésének és elfogadásának történetét.
