David Attenborough neve egyet jelent a természetfilmekkel. Alakja megkerülhetetlen, ha ezen műfaj történetét vizsgáljuk, és a manapság népszerű tudományos, illetve tudománynépszerűsítő csatornákon – mint amilyen többek között a National Geographic és az Animal Planet – látható filmek, sorozatok sem születhettek volna meg, pontosabban nem lennének olyanok, amilyenek, ha nincs az említett brit úriember. Ami a rockzenének a Rolling Stones, vagy éppen a The Beatles, az a természetfilmezésnek David Attenborough. Egy igazi legenda, akinek a filmjein generációk nőttek fel, és kerültek közelebb a természethez, és akinek filmjein keresztül generációk kísérhették figyelemmel a természet pusztulását, ami egy csúcsragadozó, az ember tevékenysége következtében öltött egyre komolyabb méreteket az elmúlt évtizedekben.
A Netflix által bemutatott David Attenborough: Egy élet a bolygónkon című alkotás két szálon fut. Egyrészt igyekszik bemutatni magát a 94 éves természettudóst, másrészt megpróbálja felhívni a figyelmet a környezetszennyezés mértékére, a levegőben lévő szén-dioxid mennyiségének növekedésére, az esőerdők pusztítására, a mértéktelen halászatra, a természetes élőhelyek zsugorodására, a biodiverzitás csökkenésére – magyarán a pusztulásra.
A film elején David Attenborough mesél gyermekkoráról, és arról, hogyan kezdődött természetfilmes karrierje, majd az alkotás során folyamatosan haladunk a jelen felé. A főszereplő karrierjének újabb és újabb állomásait különféle statisztikai adatok vezetik fel – az évszám megjelenítése mellett megtudjuk, hogy az adott esztendőben hányan éltek bolygónkon, mekkora volt a levegő szén-dioxid-tartalma, illetve hogy a Föld területének hány százalékát tették ki az érintetlen területek.
A puszta adatok és történetmesélés mellett Attenborough gondolkodásának fejlődését is megismerjük. A naiv fiatal még azért kezd el természetfilmezéssel foglalkozni, hogy bemutassa a természet szépségeit. Később arra jön rá, hogy ez a megismerés nemcsak a puszta tudás okán bír nagy jelentőséggel, hanem ahhoz is szükséges, az emberek ráébredjenek arra, hogy milyen fontos mindennek megóvása. A szerző töredelmesen bevallja, hogy amit ő érintetlen természetnek hitt az 1950-es években, már az is egy pusztulófélben lévő világ volt.
A filmnek egy életművet kellene ünnepelnie, azonban szomorkás, időnként letargikus hangulat uralkodik rajta. A gyönyörű természeti képek, a rövid bejátszások az élet örömét hirdetik, a színeket ünneplik, azonban még ezeket is áthatja a szomorúság. Majd ott vannak azok a jelenetek az esőerdőből megmaradt egy szál fára felmászó orangutánról, a hálóban tátogó halakról, a sziklákról lezuhanó rozmárokról, amelyek az emberiség elleni vádirat csatolmányaként is értelmezhetőek.
Attenborough megállapítja, hogy az emberiség elkövette a legnagyobb hibát, amikor ahelyett, hogy megtanult volna együtt élni a természettel, inkább keresztbe tett neki.
A tanúvallomás mellett egy víziót is felvázol a 94 éves tudós. Egy szuperprodukció nem teheti meg azt, hogy csak a pusztulásról beszéljen. Egy sikerfilmnek happy enddel kell végződnie, és ezt a happy endet is Attenborough szolgáltatja, amikor felvázolja a saját vízióját, amely ahhoz nyújt ötleteket, hogy hogyan tudnánk visszafordítani a természet pusztulását. Attenborough Csernobil példáján mutatja be azt, hogy a természet hogyan képes újra elfoglalni az emberek által elpusztított, majd magára hagyott területeket.
A természetfilmes népszerűségére utal egy bulvárhír, miszerint Attenborough az Instagramon való megjelenésével felülmúlta a Jóbarátokból ismert Jennifer Aniston nem sokkal korábban felállított rekordját, és nem egész öt óra alatt több mint egymillió követőre tett szert. A természetfilmes azóta törölte a profilját, de mondanivalója továbbra is érvényes, sőt egyre érvényesebb.
