Egyik este, miután nyugovóra tértek a lányok, kétségbeesetten járattam körbe a tekintetem a nappalin és a konyhán, vagyis azon az egybenyitott élettéren, ahol az egész napot töltjük. Már aki otthon van, az ott tölti, mert ugye anyuka és apuka a nap felében dolgoznak, a lurkók viszont temérdek időt otthon töltenek, miközben a mama főz, tüzel, sokszor tereget, ruhát hajtogat. A vírushelyzet miatt az utóbbi hetekben nem volt óvoda, az iskolából a nagyobbik lányom már tíz órakor hazaért, szóval végtelen időt töltöttek házon belül játszással, tévézéssel, unatkozással, kreatívkodással, és ennek az az eredménye, hogy képtelenség rendet tartani. Ráadásul, mivel az a ház legmelegebb része, még a teregetés is ott zajlik, ami azzal jár, hogy mindig van az ágyra téve olyan ruha, ami már megszáradt, de még nincs összehajtogatva, vagy olyan, amelyik még egy kicsit nyirkos, de már kell a hely a szárítón a következő adagnak, ezért szintén valahová le van téve.
Szóval, amikor este kijöttem a lányoktól, azt hittem sírógörcsöt kapok, pedig nemcsak az ő játékaik voltak szanaszét, hanem úgy általában volt széjjelség. Persze egy-két társasjátékban fel lehetett bukni, mint általában, meg néhány kifestős könyv is ott hevert valahol a szőnyeg szélén, meg a színesek, mert alvás előtt jutott eszükbe színezni, és már nem akartam azzal húzni az időt, hogy még azt is elpakolják, inkább elkísértem őket gyorsan aludni, de valahogy nem is az bosszantott leginkább. Az a végtelen körforgás borított ki, hogy egyszerűen képtelen vagyok utolérni magamat, és eljutni addig a pontig, hogy rend legyen. Úgy éreztem, látni nem bírom ott azt a teregetőállványt, melyet novemberben állítottam oda, és valószínűleg májusig ott lesz, meg azt a rengeteg rongyot sem tudom megtűrni, ami lekerül róla, és ott áll, míg össze nem hajtjuk, majd szét nem osztjuk személyenként, és be nem tesszük a szekrénybe. Gyorsan összedugtuk a fejünket a férjemmel, és arra jutottunk, hogy ezt a nyavalyás szárítót máshová kell tennünk, még ha másutt lassabban is száradnak a ruhák, és amint lehet, be kell szereznünk egy szárítógépet. Ebben a tudatban mentünk el aludni, meg abban, hogy azért a lányokra is jobban oda kell figyelni, mert hajlamosak azt hinni, hogy nekik semmi dolguk, majd mi mindent elpakolunk utánuk.
Ehhez képest a másnap reggel óriási meglepetés volt. Először a nagyobbik lányunk kelt fel, zenét kapcsolt a nappaliban, amit a kisebb kifülelt, és hogy nehogy lemaradjon valamiről, ő is felkelt és utána ment. Ritkán van az, hogy minket még hagynak szundikálni, de most az történt, és nagyon hálás voltam érte. Csak annyit hallottunk a tevékenységükből, hogy csörtögnek, mászkálnak, és arra gondoltunk, hogy biztos reggelihez terítenek, mert ilyen meglepetéssel már korábban is szolgáltak. Amikor egy fél óra múlva mi is felkeltünk, hatalmasat csodálkoztunk, hiszen a lányok nagy pakolásban voltak. Az összes játékot felszedték a földről, és a helyükre tették, elmosogattak, igaz, hideg vízzel, de a szándék volt a lényeg, a korábbi napok Magyar Szóit, amik felgyülemlettek az ebédlő asztal végén, az újságtartóba rakták, szépen összehajtották a pokrócokat, megigazították az ágyon az ágytakarót és a párnákat is eligazították. Szóhoz sem tudtunk jutni, annyira örültünk, mert pont erre volt szükségünk. Arra, hogy ők is érezzék, fontos, hogy elpakoljunk magunk után. És ebben az egészben az volt a leggyönyörűbb, hogy nem kértük tőlük, sőt ők nem is tudták, hogy én előző este éppen ezen sopánkodtam, mégis felmérték a helyzetet. Saját maguktól állapították meg, hogy nekik is van otthon dolguk. Tudták, hogy nagyon fogunk neki örülni, és látszott rajtuk, hogy végtelenül hálásak a sok dicséretért, ölelésért.
Milyen kis dolog is elég a boldogsághoz.
