A közelmúltban több olyan filmes alkotás született, amelyekben a munkaerőpiac sajátos törvényeiről, a mai pályakezdők munkavállalási nehézségeiről esik szó. A digitális világ, a megváltozott felsőoktatási gyakorlat – melynek köszönhetően sokkal több a magasan képzett, diplomás fiatal, mint néhány évtizeddel ezelőtt –, valamint az egyre divatosabb projekt alapú foglalkoztatás nagy kihívás elé állítja a fiatal munkavállalókat, hiszen egy-egy munkahelyre rengeteg a jelentkező, és a szerencséseknek, akik munkához jutnak, számtalan akadály nehezíti a boldogulást.
Globalizálódó világunkat egyre inkább jellemző jelenségek ezek, amelyekről szükséges beszélni, és üdvözlendő, hogy több kortárs filmrendező is jó érzékkel nyúlt a témához. Ezen csoportba sorolható az ausztrál származású, de az Egyesült Államokban élő rendező, Kitty Green is, aki nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is jegyzi Az asszisztens (The Assistant) című, 2019-es amerikai filmdrámát. Az alkotás nagy figyelmet kapott világszerte, hiszen a témájában sokrétű mű több kritikus szerint a játékfilmek közül elsőként foglalkozott mélyebben a #metoo mozgalom mögötti jelenségekkel.
A film főhőse Jane, aki vidéki lányként a nagyvárosban igyekszik megvalósítani az álmát: junior asszisztensként kap munkát egy szórakoztatóipari mogul mellett. Bár kitűnő tanuló volt egy jó egyetemen, és a munkakörhöz szükséges gyakorlattal is rendelkezik, az áhított filmproduceri tevékenység helyett lótifuti munkát végez: kávéfőzés, nyomtatás, ebédrendelés, utazásszervezés, telefonhívások bonyolítása, sőt a takarítás, mosogatás is az ő reszortja. Elsőként érkezik az irodába reggel, és este utolsóként hagyja el azt. Folyton robotol, túlórázik, mindezt a legkisebb megbecsültség nélkül. A munkahelyi hierarchia legalján kénytelen szembesülni vele, hogy személye és munkája a többség szemében mit se számít, hiszen a cégnél a „felfelé törleszkedés, lefelé taposás” elve érvényesül, és minden beosztott egyedüli célja a saját boldogulásának biztosítása, valamint a pozíciójának megőrzése, hiszen, mint elhangzik: csupán az asszisztensi állásra 400 jelentkező várja a sort. Jane is valószínűleg részben emiatt végzi zokszó nélkül a napi sokszor megalázó feladatait, részben pedig azért, mert abban bízik, hogy a lelketlen és mérgező munkakörnyezet, valamint az egyre gyakoribb zaklatások és visszaélések dacára egyszer talán javul a helyzete, és végre abba a beosztásba kerül, amiről ábrándozott.
A film során betekintést nyerhetünk Jane életébe, amelyben nincs idő sem a családra, sem a barátokra, csak a feladataira kell összpontosítania. Miközben körvonalazódnak az áldatlan munkahelyi körülményei, felsejlik a filmiparban elkövetett szexuális zaklatások háttere is: csúcsán az önkényes és mindenható nagyfőnökkel, akinek sosem látjuk az arcát és akinek sosem említődik a neve. A hangját viszont halljuk: állandóan kiabál, letol, megaláz. Leginkább a másokat megnyomorító hatalmát érzékeljük, ahogy a beosztottjai összetörve kullognak ki az irodájából, ordítására riadtan pislognak és lesütik a szemüket az emberek, és rendszeres ledorongolásai után rutinosan fogalmazzák meg neki e-mailben a megalázkodó bocsánatkérésüket.
Bár a filmben nem történnek nagy dolgok, nincsenek látványos tragédiák, a drámaisága abban rejlik, hogy éppen a hétköznapiság kihangsúlyozásának köszönhetően válnak láthatóvá azok az apró megszégyenítések, amelyeket Jane-nek el kell tűrnie, ha azt akarja, hogy továbbra is legyen munkája.
A leginkább banálisnak tűnő, felhalmozódva mégis mély sebeket okozó „mikroagressziók” kerülnek előtérbe, amiket általában észre sem vesz az ember, vagy elintézi egy legyintéssel. A sokszor inkább csak sejthető, mintsem kimondott szexizmus, a pillantásokba vagy elszólásokba kódolt megaláztatások, amelyek éreztetik a főhős alárendeltségét és kiszolgáltatottságát.
Mindezek ellenére, vagy ezek dacára Jane egy pillanatban úgy dönt, hogy egy általa sejteni vélt visszaélés kapcsán kiáll, és szót emel az ügyben. Személyes tragédiája ekkor lesz teljessé, ugyanis itt, a film kulcsjelenetében válik nyilvánvalóvá, hogy apró fogaskerékként egy zárt rendszerben képtelen bármiféle változást előidézni, legfeljebb saját egzisztenciáját veszélyezteti, ha a nyilvánvaló visszásságok okán panasszal él.
A Julia Garner által remekül megformázott Jane karaktere univerzális: szinte bármilyen munkakört betölthetne egy multinál. Szürke, alulértékelt, kihasznált, kiégett, bármikor helyettesíthető. Ő napjaink átlagos munkavállalója, akinek ambíciói épp úgy elsikkadnak, ahogy az önbecsülése is. Sorsán keresztül nyer igazolást e kitűnő film merészen monoton dramaturgiája, amely végigvezet bennünket a főhős egy munkanapján, miközben bizonyossá válik, hogy százak és ezrek életének kulisszái is lehetnének az alkotásban látottak. Jane dilemmája sokak dilemmája lehet, hiszen nem könnyű eldönteni, hogy az erkölcsi meggyőződésünk az egzisztenciális biztonságunk elé helyezhető-e, ahogyan az sem mellékes, hogy az ember önértékelése mikor sérül inkább: ha hagyja, hogy megalázzák, vagy ha passzivitásával, önfeladásával megalázza saját magát.
