A régi idők néha csak azért tűnnek szépnek, mert akkor még nem sárgult meg a keresztlevelünk. A javakorabeliek talán ezért emlékeznek nosztalgiával azokra az időkre, amikor az utcasarkon levő artézi kútra mentek vízért. Aztán, mire hazaértek a teli kannával, kezüket tíz centivel hosszabbnak érezték, és előfordult, hogy napjában többször is kellett vizet hozni. Nem volt abban semmi rossz – mondogatják bizonytalan hangon –, mert hozzászoktak a munkához. De mégsem örültek, amikor a szülők vízért küldték őket, hiszen akadt volna annál szórakoztatóbb tennivaló is. És egyáltalán nem biztos, hogy az ilyen jellegű munkával kellett volna melóra szoktatni – értsd: elijeszteni tőle – a felnövő nemzedéket.
|
Ön milyen vizet fogyaszt leggyakrabban? Általában csapvizet iszom – 47% Gyógyhatású forrásvizet – 7% Buborékmentes ásványvizet – 27% Szén-dioxiddal dúsított ásványvizet – 17% Viszonylag kevés vizet fogyasztok – 2% |
A munkára való nevelés másik, ugyancsak vizes változata az udvar végén levő kútból az öntözővíz pumpálása volt. Ez a tevékenység sem került fel a gyerekkori szép emlékek top 10-es listájára. Ha az udvarban volt pumpáskút, akkor miért kellett az utcasarki artézi vize? Azért, mert az udvarvégi klotyók túl közel voltak a pumpáskutakhoz… Felesleges kihagyva. A kertre még jó volt ez a víz, főzéshez már nem, inni még annyira se. Aztán híre ment, hogy már az utcasarki kúté sem a régi, mert van benne ez meg az. Keresztlevelünkkel együtt azok vize is megsárgult volna?
Ezeknek a kutatnak az esetében érdekes jelenséggel találtuk magunkat szemben. Rövidre fogva, és a kémiaórák anyagát széles ívben megkerülve, a következő(k)ről volt szó… A szóban forgó vizekben „ebből meg abból” a múltban is annyi volt, mint ma, és holnap se lesz több, mint amennyi tegnap volt. Nem a tartalmuk változott meg – legalábbis nem lényegesen –, hanem az előírások, a szabványok, magyarul mondva a „standardok”.
(Fotó: Buzás Mihály)
Ezután már gördülékenyen ment mindenhol a vízvezeték kiépítésére vonatkozó helyi járulék bevezetése. A régi szép idők során vízhordással munkára nevelt fiatalok – akik ekkor már dolgoztak, és fizették a helyi járulékot – nem kételkedtek abban, hogy gyerekeik még szebb időket fognak élni, hiszen nem kell vizet cipelniük, elég lesz megnyitni a csapot. Ugrásszerűen növekedett a vízfogyasztás, hiszen a csőben levő nyomás helyettesítette a cipekedést. Kertöntözés, udvarlocsolás, autómosás, színültig a kád… és a szemétbe került a lavór. Szennyvízcsatona-hálózat azonban nem volt, ezért szaporodtak az emésztőgödrök. Azokba pedig immár nemcsak szappanos víz került némi „ezzel meg azzal” fűszerezve, hanem a korszerű vegyipar boszorkánykonyhájának csodabogarai. Lásd őket házikémia művésznév alatt. Halmozódtak, folyamatosan áztatták át a földet, és lassan elérték azokat a vízrétegeket, ahonnan a vezetékesnek valót nyerik ki. Ami lement a lefolyón, a vízcsapon tért vissza. Igaz, kezelten jött. De… Kezdtünk nem hinni abban, hogy ezt lehet.
Az idő tájt talán éppen ezért nőtt meg ugrásszerűen az ásványvizek fogyasztása. Akkor még visszaváltható üvegben állt a polcokon, és immár nem a kútról a kannát, hanem a bevásárlókosarat cipelőknek tűnt úgy, hogy kezük arasznyival nyúlt meg. A rossznyelvek szerint ennek áthidalása végett találták ki a bevásárlókocsikat meg a kerekeken gördülő kosarakat. Az ásványvizek kínálata ebben az időszakban jelentős változásokon ment át. Az ásványvíz-forgalmazás üzletté vált. Jövedelmező üzletté.
Korábban a címkéken a víz ásvány- meg egyéb tartalmát hirdető jegyzék olyan hosszú volt, mint a bölcsőde mosodaszámlája. Rendkívül apró betűvel írták, hogy minden ráférjen. Még a szerződéseknek az oldal aljára rejtett csiklandós tételeit meg a gyógyszerek ellenjavallatait is nagyobb betűből szedték. A régi szép idők egyik-másik bajnokvizének ásványianyag- meg nyomelemtartalma utcahosszal lekörözte a korszerű étrendkiegészítők összetételét. Legalábbis a címkéken feltüntetett adatok szerint. Amikor az ásványvizeket PET-palackokba kezdték öltöztetni, a címkék külalakját is meg kellett változtatni. Aztán mivel újabbnál újabb vizek jelentek meg a piacon, a konkurenciának nem tetszett, hogy milyen sok minden szerepel mások termékének a címkéjén. Saját vizükben ugyanis – bárhogyan is csűrte-csavarta az elemzés – legfeljebb egytucatnyi valami volt kimutatható. A vizek tartalmát hirdető jegyzékek megrövidültek, mint ahogy a bölcsődékben is bevezették az egyszer használatos pelenkát.
Ezzel párhuzamosan a címkéken – a víz tartalmát hirdető betűhasábbal ellentétes oldalon, hogy senki se olvassa – megjelent egy szerfölött érdekes felirat. Eszerint a palack megnyitását követően a vizet hűtőben kell tartani, és legfeljebb három napig. Pont!
Tehát sziklán áthatolva évszázadokig oldotta ki a kőzetekből az ásványokat. Aztán, mire palackba került, és miután találkozott a külvilággal, már csak három napja maradt hátra. Komolyan gondolják?
