Az animációs filmek kedvelői megszokhatták, hogy a Pixar immár 25 éve figyelemre méltó alkotásokat készít, és a stúdió legújabb produkciójával sincs ez másként. A Soul, azaz a Lelki ismeretek című, egész estés filmjük az eddigi legjobb alkotásaikkal veszi fel a versenyt, hiszen mind tartalmában, mind mondanivalójában, mind kivitelezésében lenyűgöző. Jelen esetben kifejezetten felnőttes témát választottak, de olyan köntösbe csomagolták, hogy minden korosztálynak egyaránt mondjon és mutasson valami emlékezeteset. Pete Docter és Kemp Powers, a neves forgatókönyvíró-rendező páros New York City utcáira, majd egy különleges, kozmikus világba repítik a nézőket, miközben olyan kérdésekre keresik a választ, hogy honnan erednek a szenvedélyeink, az álmaink, az érdeklődéseink, mi tesz bennünket emberré, illetőleg, hogy van-e túlvilág, s ha van, vajon milyen lehet. Ezek nem egykönnyen megválaszolható felvetések, ráadásul a készítők megpróbáltak úgy felelni rájuk a mese nyelvén, hogy a gyerekeket egyszerre szórakoztassa és tanítsa, a szülőket pedig elgondolkodtassa és találó poénjai révén megnevettesse. Nehéz ezt a generációk közötti finom egyensúlyt megtalálni, de a film készítőinek nemcsak megtalálni sikerült, hanem mindvégig fenntartani is. Ez jórészt a csodás látványvilágnak, azaz a helyenként rendkívül életszerű, másutt pedig a kifejezetten egyedi, fantáziaközpontú animációnak köszönhető. A történet földi helyszíne ugyanis New York, a város színes, hangulatos, nyüzsgő forgataga, amely olyasféle tiszteletadás a Nagy Almának, amihez foghatót talán csak Woody Allen filmjeiben láthattunk korábban. Mellette megjelenik a „túlvilág” is, ahová egy spirituális utazás révén kalauzolnak el bennünket a film készítői. E közeg harmonikus, pasztelles színei a földi világ harsányságát ellensúlyozzák, és finoman érzékeltetik, hogy ez már a fantázia és a lélek terepe. A karakterek is a saját közegükhöz igazodnak, a földi szférában valósághű, a túlvilági szférában inkább sematikus, minimalista stílusú figurák mozognak, viszont egyaránt illenek részletgazdag világukba és egyaránt szerethetők.
A vizuális megjelenés mellett a film másik nagy előnye a történetvezetés és a gondolati tartam. A csavaros és fordulatos cselekmény leköti a figyelmet, miközben az események sodrásában létfilozófiai kérdésekről és a lélek mibenlétéről is szó esik, valamint a zene szeretetén keresztül magáról az alkotásról és a művészetről – mindez olyképpen, hogy felnőttnek is és gyereknek is egyaránt érdekes legyen. A történet főhőse egy New York-i jazz-zongorista, a Jamie Foxx által megszólaltatott Joe Gardner, aki iskolai zenetanárként dolgozik, de ez a munka nem teszi őt boldoggá, ugyanis a vágya az, hogy apja nyomdokaiba lépve főállású jazz-zenésszé váljon. Joe azon napja, amelybe nézőként bepillantást nyerünk, több szempontból is különlegesnek ígérkezik. Az iskolában teljes állást ajánlanak neki, ami az édesanyja szerint kihagyhatatlan ajánlat, hiszen egzisztenciális biztonságot jelent, ugyanakkor Joe volt diákja éppen aznap hívja fel a férfit telefonon, hogy kellene egy zongorista a helyi felkapott jazzbárba, és a rögtönzött meghallgatás jól sikerül. Dorothea Williams, a jazzbanda vezetője fellépési lehetőséget ajánl neki aznap estére, ez lehetne tehát Joe számára a nagy kiugrási lehetőség. Egy véletlen baleset során azonban a férfi kómába esik, a lelke pedig a „túlvilág” felé repül. Csakhogy a „túlvilág” helyett az úgynevezett „elővilágban” köt ki, ahol az emberi lelkek várakoznak a Földre térésükre. Itt ismerkedik meg a főhős a másik központi szereplővel, a Tina Fey által megszólaltatott Huszonkettővel. Minden lélek számára kell ugyanis egy „szikra”, mielőtt a Földre mehet – valami, ami motiválja, inspirálja őt. Huszonkettő már évezredek óta várakozik erre a szikrára, és Joe kapja meg a feladatot, hogy segítsen neki megtalálni. Az események azonban ismét váratlan fordulatot vesznek, és a két lélek lepottyan a földi szférába, csakhogy Huszonkettő kerül a férfi testébe, Joe lelke pedig egy macskában köt ki. Ezzel kezdetét veszi egy New York-i ámokfutás, hiszen Joe mindent megtenne, hogy visszakaphassa a testét, és aznap este felléphessen álmai koncertjén, Huszonkettő pedig kezdi megismerni a földi világot, és keresi a „szikrát”, amely az emberi lét előfeltétele. Ráadásul az „elővilágból” utánuk jön Terry, a túlvilági lélekszámoló könyvelő, hogy elcsípje és visszajuttassa a szökevényeket a spirituális világba, hiszen a „túlvilágon” mindig rendnek kell lenni, neki minden egyes lélekkel el kell számolnia. Komikus helyzetek, mozgalmas események teszik tehát dinamikussá a cselekményt, melynek során Joe hétköznapi észleléseken, élményeken keresztül mutatja be a szkeptikus Huszonkettőnek, hogy az élet igenis megéri azt, hogy megéljük, majd jómaga a testcserével járó nézőpontváltás révén ébred rá arra, hogy az élet élvezete nemcsak álmokból és célokból, hanem az apró, mindennapi események szeretetéből áll.
Bár a filmben folyamatosan jelen van az élet és a halál, inkább csak átvitt fogalmakként határozzák meg a történetet. Az új élet jelentette reményteli lehetőségek, a felfedezés örömei Huszonkettő figurájához kötődnek, az elmúlás és az ember által hátrahagyott örökség pedig Joe karakterében válik meghatározóvá. Míg a földi világ az ifjú lélek számára megismerésre és meghódításra váró terep, a középkorú, folyton az álmait hajszoló férfi számára a megélt kudarcok és az el nem ért lehetőségek helye, ahol is a boldogság mintha mindig elillanna az ember orra elől. Joe azonban töretlen lelkesedéssel ragaszkodik sikertelennek tartott életéhez, így a Lelki ismeretek valódi életigenlő kalanddá válik, elgondolkodtatva bennünket, nézőket is arról, hogy miért egyedülálló élmény az élet, és miért kell örülnünk minden egyes teremtménynek, hangnak, illatnak, érzésnek, látványnak, amit átélünk.
Ez a kihagyhatatlan Pixar-mozi tehát mélyről merít és sokat ad mind látványban, mind kalandban, mind gondolatiságban, hiszen egyszerre izgalmas és érdekes, vidám és szomorú, elgondolkodtató és befogadható, ugyanakkor zeneileg is hangsúlyos alkotás, hiszen szereplői révén nagyon szépen mutatja be az afroamerikai zenekultúra egyik legismertebb műfaját, a jazz-zenét. Ráadásul éppen a jazz, ez az ösztönös és improvizatív zenei műfaj révén emlékeztet rá bennünket, hogy csak azzal érdemes tölteni az értékes időnket, ami előhozza a valódi, lelkes énünket, „aki” készen áll valami maradandóval gazdagítani a világot.
