Akit megkérdeznek, minden bizonnyal élete legszebb tapasztalatai közé a gyermekei születését sorolja, hiszen ősidőktől kódolva van bennünk az utódlás magasztos feladata. A szülővé válás gyönyörű pillanataival viszont megérkezik az örökké kínzó kérdés is: tudok-e a gyermekemből sikeres, felelősségteljes, és mindenekelőtt boldog embert nevelni? A felsorolt tényezőknek iszonyatosan nehéz megfelelni a mai világban, így nem csoda, ha úgy érezzük, hatalmas teher ül a vállunkon, és szinte megfeszítve igyekszünk teljesíteni kötelezettségünket, és kézzel-lábbal igyekszünk minél jobb pozícióba kerülni a Legjobb szülő elnevezésű versenyszámban. Az elvárások és megítélések világát éljük, mégpedig turbó üzemmódban, ahol a legapróbb malőr is azonnal szemet szúr legalább ötezer embernek, akik majd csakis ezek alapján ítélkeznek rólunk. Ebben a világban nagyon nehéz szülőnek lenni, de talán még nehezebb a gyereknek, akinek törékeny vállára át is ruházzuk a másoknak megfelelni akarásunk terhének legalább felét. Nyilván akaratlanul, de elkerülhetetlenül. Gyermekünk képlékeny, kis gerince pedig még tovább görbül az óvodai beilleszkedés súlya, majd az iskolai elvárások terhei alatt.
Ahogy mondani szokás: kis gyerek, kis gond, nagy gyerek nagy gond! A hónapok és az évek múlásával csemeténk növekszik, vele együtt növekedik önérzete, akarata is, lelki világa formálásában pedig nagyon nagy szerepet kap az, hogy hogyan és milyen úton terelgetjük őt a sikeresség, boldogság felé.
Időnként úgy tűnik, gyermekeink önérzete, kitartása és akaratereje messze a miénk fölött van, sokszor törnek meg sziklaszilárdnak hitt elveink, sokszor veszünk bele az örökös alkudozásba, fáradunk bele a végeláthatatlan nem-de, de-nem vitákba, sokszor jutalmazunk, illetve erősítünk meg gyermekünkben olyasmit is, amit nem is állt szándékunkban. Csemeténk pedig ezeket éppen úgy megjegyzi, mint meggondolatlanul kiröppenő, méltatlanul bántó szavainkat, melyekkel pont a világ összes akadályával szembe nézni kész akaratát és önérzetét romboljuk. Szülőként rengeteget hibázunk. Kérdés viszont, hogy hibáinkat felismerve hogyan kompenzálunk?
(Illusztráció – Pixabay.com)
Ha nagyon le szeretnénk csupaszítani a témát, oda jutunk, hogy a gyerek-szülő viszony az első napoktól a jutalmazás/fegyelmezés útvesztőiben vergődik. Eleinte ösztönösen csináljuk. Babánk mosolyát még szélesebb mosollyal jutalmazzuk, hatalmas üdvrivalgással erősítjük meg a pici első, helyváltoztatásra törekvő kísérleteit, homlokráncolással és morgó hangon jelezzük, ha egy általunk tiltott dolgot nézett ki játéknak, vagy belegyömöszöli a szájába. Később már komoly technikákhoz folyamodunk, hogy megerősítsünk kívánt viselkedési formákat, és valahogyan lekoptassunk olyasmit, amit nem tartunk helyesnek. Pszichológusok, gyermekpedagógusok számos módszere és technikája között válogathatunk, ha a gyermek helyes jutalmazása témájában keresgélünk. Szerencsére a legtöbb technika a pozitív megerősítés elvén alapul, tehát megjutalmazzuk az általunk helyesnek vélt viselkedést, nem vesszük figyelembe a helytelent. A jutalmazási technikák és rendszerek, sémák között azonban azt is fellelhetjük, csak óvatosan, hisz egy idő után elveszhet a belső motiváció. Különösen az iskolai eredmények jutalmazásának vonatkozásában értenek ezzel egyet a szakértők.
Szülőként persze teljes joggal kérdezhetjük: éppen a sikeres tanulmányi eredményért ne kapjon jutalmat a gyerek? A szakemberek viszont hangsúlyozzák, az állandó jutalmazás csapdát rejt magában, mert egy idő után már csak a jutalomért cserébe lesz hajlandó teljesíteni a gyerek, produkálni az általunk helyesnek vélt cselekvést, iskolai előmenetelét is ez határozza majd meg, felnőtt korában is nyilván kizárólag a külső motiváció, tehát a bér kedvéért hajlandó majd munkavégzésre. Mi ezzel a baj? Az imént említett hozzáállás működhet egy olyan közegben, ahol az embereket gyári fogaskerekeknek tekintik, nem pedig kreatív, komplex feladatokat megoldó munkatársként. Ráadásul a jutalom, mint motivációs eszköz, a tudatmódosítókhoz hasonlatosan függőséget okoz, egy idő után növelni kell az adagot ahhoz, hogy a rendszer működjön. Ez a rendszer pedig hosszú távon fenntarthatatlan.
A belső motiváció ezzel szemben az, amely az egyén belsejéből fakad, amikor az egyén pusztán annak élvezete érdekében hajt végre cselekedeteket.
Természetesen a belső motiváció megerősítésének célja, mint a szülő elsődleges feladata, nagyszerűen hangzik, és a gyerekeknél még elég egyszerűen is működhet, hiszen a szülő-gyermek viszonyrendszerben a gyermekből veleszületetten fakad a megfelelni vágyás szülei irányába, ennek pedig a leggyönyörűbb érzés, a szeretet a mozgatórugója. De mi történik az iskolában? Olyan-e az oktatási rendszerünk, a tanterv, amely ezt a belső motivációt képes táplálni, éberen tartani a gyerekekben? Melyik az a tanár/tanító, aki egy húszas létszámú gyermekcsoportban számon tud tartani minden olyan mozzanatot, amikor a gyerek legyőzve önmagát, egy magasabb cél (ebben az esetben a tudás megszerzésének érdekében) megpróbál egy őt egyáltalán nem érdeklő, vagy számára nehéz tárgyban előrelépést mutatni? A tanár/tanító megpróbál-e majd ezért a próbálkozásért cserébe újabb, motiváló feladatot adni a diáknak, esetleg bevonni őt a feladat megalkotásába is, hogy ő fontosnak, hasznosnak, elismerésre méltónak tartsa saját magát és a munkáját? És a tanár képes-e az ilyen viszonyulást meghússzorozni nap mint nap? A szomorú realitás az, hogy nem igazán. Nem is feltétlenül saját hibájából. Leginkább az jellemző, hogy egy bizonyos osztályzattal egy bizonyos polcra kerül a gyerek, onnan pedig leginkább a kilátásba helyezett jutalom tudja kimozdítani. A megadom neked az ötöst, ha... kezdetű mondatokat jól ismerjük, igaz? No és mi sem maradunk adósak a magadnak tanulsz kezdetű monológokkal. Igaz?
Mindennek fényében, mondhatjuk a gyereknek, hogy csak az számít, önmagához képest mekkora erőfeszítést tett meg, és mennyi munkát fektetett az adott feladatba, ha a papír alján szereplő osztályzattal úgysem azt ismerik el, hogy megtett minden tőle telhetőt.
Csoda-e, hogy mi, szülők, úgy érezzük, szinte kutyakötelességünk megjutalmazni gyermekünket egy tetszetős bizonyítvány felmutatásáért? Nem, nem az. Év közben viszont bizonyára többször is észrevehetjük, amit a pedagógus esetleg elmulasztott: az apró, legapróbb erőfeszítést is, amellyel gyermekünk megpróbál megfelelni az iskolai rendszer, a pedagógus, a közösség, és nem utolsósorban a mi elvárásunknak. Díjazzuk a munkát, a törekvést is, eredménytől függetlenül.
Ön jutalmazza-e gyermeke tanulmányi eredményét?
Igen, meg kell tanulnia, hogy valamit valamiért – 34%
Igen, valahogyan muszáj tanulásra ösztönözni – 4%
Időnként, amikor úgy érzem, fogytán a motivációja – 15%
Nem tartom jónak, hogy csak jutalomért tanuljon – 36%
Nem, az eredmény semmit sem befolyásol – 11%
Nyitókép: (Illusztráció – Pixabay.com)
