Előzetesen több ajánlat is megfogalmazódott a törökországi általános választások időpontjával kapcsolatban. Néhány párt ekkor szerette volna megrendezni, néhány másik meg amakkor, végül az elnök, Recep Tayyip Erdoğan azt mondta, hogy ezen a napon, és kész. És úgy is lett. Május 14-én parlamentet választottak, és majdnem új államfőt is a 85 millió lakosú országban, amely a térség fontos középhatalma.
A voksolás előtti felmérések nem sokat értek. Az ellenzék győzelmét, de legalábbis látványos előretörését vetítették előre. Nem ez történt.
Az elnök mögött álló hárompárti tömörülés, a Nép Szövetsége megerősödve került be a 600 tagú parlamentbe, ahol 322 mandátum birtokában abszolút többséget szerzett. A nagyarányú győzelem szinte mindenkit meglepett. Ilyen meggyőző fölényre talán még az Erdoğan által alapított, és a választási pártszövetség főerejét képező iszlamista-konzervatív Igazság és Fejlődés Pártban (AKP) sem számítottak.
Az eredmények bejelentése után ünnepeltek is rendesen a győztes választási koalíció tagjai és támogatói. Ellenfeleik pedig csodálkoztak, sőt értetlenül fogadták az egészet. Arra számítottak, hogy a választók majd számon kérik a kormányzó erőkön mindazokat a súlyos hibákat, mulasztásokat, amelyek az életszínvonal romlásához, a pénz értékének radikális csökkenéséhez, a korrupció elhatalmasodáshoz és hasonló furcsaságokhoz vezettek.
(Fotó: MTI)
Arról nem is beszélve, hogy a legalább 50 ezer emberéletet követelt februári katasztrofális földrengés mentési munkálatai kezdetben fejetlenül zajlottak. Az sem befolyásolta a választók többségét, hogy kiderült: a földrengés által pusztított területeken nem tartották be az építkezési szabályokat, amiért elsősorban a hatalmat, illetve a hatóságokat terheli a felelősség, s csak másodsorban a kivitelezőket, akik kihasználták a törvényes kiskapukat, és amikor csak lehetett, tessék-lássék módon építkeztek, mit sem törődve a következményekkel. Ezek a tények nem csak az országban élők nagy részét nem befolyásolták, hanem a külföldön dolgozó törököket sem, akik tömegesen szavaztak az eddig is kormányzó AKP-ra és szövetségeseire, illetve az elnökjelöltek közül a 69 éves Erdoğanra.
A kormánypártok legfőbb ellenzéki riválisa, a Nemzet Szövetsége 213 képviselővel lesz jelen a parlamentben. A szövetség főerejét a Kemal Kılıçdaroğlu vezette Köztársasági Néppárt (CHP) adja, amelyhez további öt partner csatlakozott. (A baloldali CHP-t még a modern Törökországot megteremtő Musztafa Kemal Atatürk alapította 1923-ban, az AKP-t pedig Erdoğan, 2001-ben.)
A maradék parlamenti helyeken a szintén ellenzéki párttömörülés, a főként kurdokat egyesítő Munka és Szabadság Szövetsége osztozik.
Az AKP köré szerveződött választási szövetség sikerének több oka lehet. Ezek közé tartoznak azok az „újítások”, amelyeket a hatalom az elmúlt fél évben vezetett be. A népszerűség növelése érdekében kiadós osztogatásba kezdett: az állami szférában 45 százalékos fizetésemelést hajtott végre, több mint megkétszerezte a nyugdíj összegét és 55 százalékkal megemelte a minimálbért, a háztartások számára pedig egész májusban ingyen biztosítja a földgázt.
Bár mindez nem oldotta meg a továbbra is 45 százalék körüli infláció jelentette megélhetési gondokat, valamelyest azért csökkentek a lakosság anyagi terhei.
A CHP vezette hatpárti ellenzéki választási összefogás, vagyis a Nemzet Szövetsége, szerette volna megszerezni a hatalmat, ám képtelen volt összeállítani olyan programot, amely megnyerte volna a választók többségének voksát. Lényegében egyetlen közös célt hirdetett meg: a húsz éve működő Erdoğan-rendszer felszámolását, amelynek meghatározó szereplője már évek óta az államfő. A parlament valódi politikai szerepe szimbolikus. Az igazságszolgáltatás függetlensége is megkérdőjelezhető.
Erdoğan 2017-ben vezette be az elnöki rendszert, szinte teljhatalmat biztosítva ezzel magának. Azóta kiterjedt politikai tisztogatást hajtott végre mindenütt, és rendőrállammá változtatta Törökországot.
A lakosság tekintélyes részét ez azonban kevésbé érdekli. Inkább hittek a kormánypárti választási szövetség ígéreteinek. És tömegesen szavaztak rá, sőt kis híján Erdoğant is megerősítették az elnöki tisztségében.
A parlamenti választás egyfordulós volt, ám a tényleges hatalmat gyakorló elnök személye majd csak a május 28-án esedékes második fordulóban válik ismertté. Ezúttal ugyanis a jelöltek közül egyik sem szerezte meg a szavazatok több mint ötven százalékát, ami elengedhetetlen a győzelemhez. Pedig Erdoğan már néhány órával az urnazárás után a kormányzó AKP székháza előtt arról beszélt, hogy neki bizony megvan a győzelemhez szükséges szavazatmennyiség, és így továbbra is marad az ország élén.
Legfőbb riválisa, a Nemzet Szövetsége által támogatott 74 éves Kılıçdaroğlu azonban úgy ítélte meg, hogy szükség lesz a mindent eldöntő második fordulóra, amelyben ő lesz a győztes. Kılıçdaroğlu az elnökjelöltek közül a második helyen végzett, s így ő lesz Erdoğan kihívója. Ezúttal a szavazatok 44,88 százalékát szerezte meg. Az őt megelőző Erdoğanra a választók 49,51 százaléka voksolt, rácáfolva a korábbi gyengébb várakozásokra.
Nem tudni, melyikük győz a második fordulóban. Jelenleg csak annyi biztos, hogy a sorsdöntő vokscsata május 28-án lesz.
Kılıçdaroğlu tizenhárom éve áll a CHP élén, ám eddig minden választást elveszített. Erdoğan viszont mindent megnyert. Az előző két elnökválasztást ráadásul már ez első fordulóban. Korábban (2003 és 2014 között) pedig kormányfőként jeleskedett.
Valószínűleg ezúttal is arra számított, hogy már az első fordulóban győz. Bár nem ez történt, így is sikerként tekinthet az eredményre. Ám ellenfelének teljesítménye kudarcként értékelhető. Sokakban fel is merült a kérdés, hogy talán mégsem Kılıçdaroğlu a megfelelő közös ellenzéki jelölt. A kampány elején többen inkább a karizmatikus Ekrem İmamoğlu isztambuli főpolgármester indítását javasolták, és a közvélemény-kutatások is neki adtak jobb esélyt.
Ha a következő napokban nem történik eget rengető politikai, vagy gazdasági változás, valószínűleg Erdoğan söpri be a szavazatok többségét a második fordulóban. Ebben az esetben harmadszor nyer zsinórban elnökválasztást. Az elemzők egy része máris attól tart, hogy újabb győzelme komoly instabilitást és gazdasági nehézségeket okozhat Törökországban, ahol tovább gyengülhet a líra, amely az elmúlt években folyamatosan leértékelődött a dollárhoz képest.
