Fura ez a májusi időjárás. Napsütéses napokon majálisoztunk, aztán annyira lehűlt a levegő, hogy kénytelenek voltunk újra begyújtani, napokig esett és fújt, majd újra kiderült, s azonnal túl meleg lett, immár a párás levegő zavart bennünket, a napokban viszont újra beborult, és az időjósok szerint a hónap végéig még minden lehetséges. A legborzasztóbb, hogy a zakértők azzal riogatnak bennünket, hogy idén rengeteg lesz a szúnyog. A muter meg is jegyezte: No még csak pont azok hiányoztak! Mintha nem lennének már épp elegen azok, akik rendszeresen szívják a vérünket! No de nem az a legnagyobb baj, hogy ilyen nyavalyás az időjárásunk, hanem az, hogy a társadalmi történések is mintha követnék a természet dinamikáját.
– Hallod-e, Tematild, politikailag igencsak forrónak ígérkezik a május vége – állapítá meg a hét közepén a fejét vakargatva atata. – Miután túl leszünk a péntek esti haladó hacacárén, amelyen a párttagok szerint a Vučko ismét történelmi beszédet fog mondani (nem tudom, mondott-e bármikor is másmilyent), szombaton a haladók megválasztják a párt új vezetőségét.
– Úgy hírlik, innentől kezdve már nem a Vučko lesz a pártelnök – szóla közbe az öreglány.
– Ja – nyugtázá a fater –, és a tagság döntést hoz a párt belépéséről valami most alakuló népmozgalomba, miközben aznap Belegrádban újra utcára vonulnak a társadalomban eluralkodott erőszak ellen tiltakozó polgárok.
– Valószínűleg majd a Vučko fogja vezetni az újonnan létrejövő mozgalmat, Tegyula – spekulála amama. – De vajon ki kerül majd a haladók élére?
– A Kis Szinisát, a katonáskodó noviszádi ex-polgit és a Kormányos Annácskát emlegetik a legfőbb esélyesekként – reflektála az elhangzó kérdésre az éppen betoppanó Zacsek.
– Ez utóbbi mostanában sokat tett azért, hogy rászolgáljon e nemes tisztség megkaparintására – csipkelőde az öreg. – Nagy beszédeket tartott a parlamentben, és még nagyobbakat mondott, például, hogy Zerbia destabilizációja a külföldi zolgálatok galád műve, egyszer meg annyira felhúzta magát, hogy pofonvágta a mikrofont, és ha jól értettem, igen csúnya szóval illette a zellenzéket. Ki nem mondom, de annyit elárulok, hogy köze van a barnamacihoz.
– Pillanatnyi dührohamában tette, magyarázkodott később, és nem minden ellenzékire, hanem csak egy személyre értette – fűzé hozzá a muter –, bár, úgy tűnik, hogy többes számban mondta.
– Olyan csúnya szavakat, mint amilyet vélhetőleg Annácska a parlamentben használt, én még otthon se nagyon engedek meg magamnak – csóválá a fejét a Zacsek. – Ez a kommunikációs stílus engem egyre jobban emlékeztet a radikálisok kilencvenes években meghonosított szóhasználatára.
– Vannak dolgok, amiket egészen egyzerűen nem illik tenni, éppen ezért az emberek rendszerint kerülik is őket – ismerteté atata –, legfeljebb olyan kétes helyeken, mint amilyen egy kocsma vagy valóságshow, találkozhatunk velük hébe-hóba. A parlament azonban, úgy tűnik, az a hely, ahol mindent szabad, amit máshol nem. Ott aztán a jónép képviseletében lehet cipővel dobálni a másikat, vízzel spriccelni a kollégát, és bárki mondhat bárkiről bármit… Melyik másik munkahelyen tolerálnák még ezt?!
– Lehet, hogy a héten az is kiderül, hogy mikor lesznek a legújabb történelmi választások – lelkesede be az öreglány. – Ki tudja, lehet majd előtte kapunk mindannyian néhány pirosat!
– Szerintem majd a dörzsölt Vučko előtte alaposan felméri a helyzetet, zomzédasszony – agyala a Zacsek. – Merre haladnak a tüntetések, növekszik vagy csökken a résztvevők száma, lehet, megvárja, hogy kissé kifulladjanak, aztán kipuhatolja, kit lehet esetleg elcsábítani az ellenzék soraiból, ha kifizetődőnek ítéli meg, valakit beáldoz, szóval, a stratégiai taktikán dolgozik.
– Nem lehet neki könnyű – sóhajta a fater –, mindig kiderül valami furcsaság, ami újra- vagy továbbgerjeszti a népharagot. Most például az a hír borzolja a kedélyeket, hogy a belegrádi iskola áldozatainak osztálytársaival szemben valami menő pszichiáter zeneterápiát alkalmazott. Két nappal a tragédia után ugyanazt a népzenét hallgattatta a diákokkal, amelyet azok kiránduláson hallgattak, azzal a céllal, hogy „kapcsolatot alakítsanak ki a meggyilkolt társaik szellemével és lelkével”.
– Elég baj lehet, ha már a tudományok doktorai is a szellemekben bíznak – tűnőde amama. – Bár neked, Tegyula, néha uopste nem ártana lejátszani a Próbálj meg lazítani című Hofi-slágert.
– Lehet, jobban hatna, ha te magad énekelnéd el – szurkálóda az öreg.
– A napokban a háziorvosom is Hofit idézve incselkedett velem – messéle a zomzéd. – Azt mondta: „Tudod, Zacsek, az a fontos, hogy egészség legyen… meg beteg.”
– Attól tartok, hogy itt az excentrikus Dr. House-ra lenne szükség, hogy mindenkinek felállítsa a pontos diagnózist – szögezé le a muter.
– Egy ingyenes orvosi vizsgálatra, gondolom, még a Németországban szakadt vendégmunkások is hazajönnének – töprenge atata. – Bár aligha hiszem, hogy sokan közülük véglegesen is hazaköltöznének, ahogyan azt a politikusok zeretnék. Pláne most! Azt olvastam ugyanis a napokban, hogy Németországban csökkenőben van a villany és a gáz ára!
– Nahát! Ők is túlélték a „pokoli telet” – évőde a Zacsek. – Ez bizony nagy teljesítmény azok után, miféle apokaliptikus forgatókönyvvel riogattak bennünket nap mint nap. De ami a legfontosabb: ugyanazon a napon, amikor az EU statisztikai hivatala közölte, hogy egész Európában csak két országban volt magasabb az infláció, mint Zerbiában, a kereskedelemügyis Momir Tomi bejelentette, hogy mi bezzeg legyőztük az inflációt!
– Hogy én ezt a boltokban eddig miért nem vettem észre?! – csodálkoza az öreglány.
– Nyilván azért, Tematild – rittyente egy gazdasági jellegű kiselőadást a fater –, mert az árak olyan fura valamik, amik mindig a nyomában követik a fölfelé hasító inflációt, néha még meg is előzik, biztos, ami biztos alapon, ámazonban bármennyire is stabilizálódik a gazdasági helyzet, az árak általában mégsem akarnak visszaesni. Ha már egyszer felmentek, ugye!
– Úgy vannak vele, mint Bözsi ángyó a rétessel! – mosolyoda el a Zacsek. – Ittjártakor az öreg néne egyszerre négy rétest is a tálcáról a tányérába helyezett, rögtön megevett egyet, és megjegyezte, neki ennyi elég is volt, többet nem bír enni, de aztán, hogy, hogy nem, a nagy traccsparti közepette csak beburkolt még kettőt, végül meg azt mondta, ha már kivettem, ezt az egyet is csak megeszem!
– Jó, hogy szóba került a rétes – csillana fel amama szeme. – Az utóbbi időben több népünnepélyen is felfigyeltem rá, hogy milyen drágán vesztegetik ezt a finomságot, és a magas ára ellenére mekkora iránta a kereslet. Arra gondoltam, akár én is készíthetnék eladásra finom túrós, almás, tökös, meggyes és mákos rétest.
– Ezt a kezdeményezést én csak támogatni tudom, Tematild – bólogata az öreg. – Különben is mindenki úgy próbál boldogulni, ahogy tud. Egy pakisztáni ipse gyorsan meg akart tollasodni, ezért befestette a tyúkját zöldre, és papagájként árulta a zinterneten. Csaló létét meghazudtolva, el kell ismerni, annyi tisztesség volt benne, hogy elárulta: a madár, sajnos, nem tud beszélni!
Pistike, illedelmes rétesrajongó zeneterápián
