Védőbúra helyett nevelés

2002 januárja, egy szakasznyi sorkatona egy síturistákat fogadó motel raktárhelyiségben berendezett, 2 fokra „felfűtött” hálóteremben alszik. Gyalogos őrjárataik a szerb–montenegrói–albán hármashatárt védik, cigarettacsempészekre vadásznak, a közelben élő helybeliek már megszokták jelenlétüket. A hadtestparancsnokság a fiatal bakákat két részeges altiszt törődésére bízta, akik estéiket rendszerint a környékbeli lotyóknál töltik, aznap is tökrészegen vonszolták magukat „haza” éjfél körül. Egyikük – egy Niš környéki, húszas éveinek végét taposó, az urbanizálódás folyamatával kokettáló paraszt – kiragadta a „soška”-ból az első, keze ügyébe kerülő géppisztolyt (esze ágában sem volt a sajátját használni, és tisztítani), majd az udvarrészben felállított árbóc tetejére tűzött trikolórra leadott egy hosszabb sorozatot. Aztán még egyet. Nem volt különösebb kifogása sem a zászló, sem az akkori államberendezés ellen, hiszen feltehetőleg a patriotizmus (és a reguláris altiszti fizetés mellett a terepen teljesített szolgálat után kifizetett 35 eurós napidíj) vonzotta a katonaság kötelékébe. A jugoszláv lobogót aznap kizárólag kedvtelésből lőtte szitává, ugyanis az altiszti rangban önmagának tekintélyt parancsoló fiatalember szeretett durrogni. A 7-8 méteres rúd tetején lengő zászló, amely mögött lakatlan hegyoldal tornyosult, kiváló célpontnak bizonyult. A zajra elődugták orrukat a környékbeli házak lakói, pár percen belül 40-es, 50-es éveikben járó, érett férfiak, papucsban, pizsama-alsóban dulakodtak a −20 fokon. – Add ide, én is akarom – ratatatatata, én is – ratatatatata –, hagyjál nekem is, b*zdmeg – ratatatatata – és ratatatatatatatatatatata, ameddig a lőszerkészlet tartott… Családfők és nagygazdák, a közösség megbecsült tagjai egymás kezéből kapkodták ki a felforrósodott géppisztolyt, mindegyiküket lázba hozta a lövöldözés és a cellulóz-nitrát édeskés illata. Begerjedtek, hiszen nem mindennap nyílik alkalom – közköltségen és büntetlenül – sorozatokat pufogtatni.

A lövöldözés, a durrogás szokásának vidékeinken sok évszázados a hagyománya, az itt élő fiúk és a férfiak – kortól függetlenül – szinte kivétel nélkül szeretnek durrogni. Jómagam 11–12 éves lehettem, amikor a petárdázás (a lövöldözés gyakorlóverziója) kultúráját legaktívabban műveltem. Abban az időben kiváló minőségű, osztrák gyártmányú pirotechnika érkezett az országba, összehasonlítva és átszámítva az árakat kb. tizenötször drágábbak voltak, mint a mostaniak. Sokkal, sokkal jobbak, és jóval erősebbek a mai, Kínában összeragasztott petárdáknál, az akkoriban gyártott, másfél literes, vastag falú coca-colás üvegbe nyomtuk – a szilánkok 10–15 méterre is elrepültek. Fedezékbe – fa mögé vagy árokba – kellett bújnunk a repeszek elől, és mégis: nem emlékszem, hogy bárkit is varrtak vagy kötöztek volna közülünk. Talpraesett gyerekek voltunk, hibáinkból tanultunk, és edződtünk. Petárdasérüléseket csak jóval később, nagykorú kamaszokként, sőt, már húszas éveink derekán járva szereztünk, tökrészegen, bulikon egymást dobálva, kézben és szájban! robbantva igyekeztünk lenyűgözni úgy a hölgyeket, mint azon keveseket, akik irtóztak a pirotechnikától. A sérülésveszély foka tehát egyáltalán nem korfüggő, ebből kifolyólag a pirotechnika tiltását, forgalmának korlátozását nem a betöltött életévekhez kellene kötni. Nincs abban semmi rossz – különösen most, amikor megüzenték, hogy eljönnek, és levágják a Télapónkat –, ha a gyerekek megtanulják megkülönböztetni a petárda csattanását a gázdugattyús katonakarabély dörgésétől. A kilenc évvel ezelőtti, a mumbai szállodákban véghezvitt tömegmészárlást túlélt, és később újságíróknak nyilatkozó nyugati fiatalok mind azt mondták, hogy hallották ugyan lentről, a lobbiból a durrogást, de azt hitték, petárdáznak odalenn, ezért nem is igyekeztek elmenekülni. Valószínűleg soha nem dobtak el egyetlen petárdát sem. E sorokkal nem azt üzenjük, hogy a cumisüveget leváltva petárdát nyomjunk a baba kezébe, hanem azt, hogy nem kellene túlzásba vinni a védelmet! A két átlagfizetésért megvásárolt, ibolyán túli- és egyéb, káros kozmikus sugarak ellen védő fátyollal letakart babakocsiban tolt, szabadon nevelkedett nepáli birka méregdrága gyapjába bugyolált, műtejjel szoptatott babák már eleve életképtelenebbek, mint szüleik. Felnőttként nem fogják megköszönni, ha gyerekként steril skatulyába dugjuk, és éppen mindentől, ami esetleg „veszélyes lehet egyetlen gyermekemre” eltiltjuk őket. A nevelés fogalma – úgy a fiatalokra, mint a társadalomra vonatkoztatva – nem azonos a tiltás fogalmával, ezt a tényt elkényelmesedett, lebutított közösségünk egyre gyakrabban szem elől téveszti.