Amikor a nők ellen elkövetett erőszak statisztikai adatairól számol be a média, akkor általában csak azt vizsgálják, hogy a társadalomban hány nő esett áldozatául a zaklatás valamely formájának. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a világon minden harmadik nőt ért fizikai vagy szexuális, illetve minden másodikat szóbeli, lelki vagy gazdasági bántalmazás. Érdekes módon alig találni adatot arról, hogy egy nőt hányszor inzultáltak már élete során anélkül, hogy felszólalt volna ellene, pedig szerintem ezt is érdemes lenne szemügyre venni. Egyes kultúrák és vélemények szerint a nők már születésükkor hátránnyal érkeznek a világra. Gondoljunk csak bele, hányszor hallani azt, hogy a lányt váró apák barátai azzal viccelődnek haverjukkal, hogy „meglátod majd miket csinál, ha felnő” vagy „sejj, mi lesz, majd ha az udvarlók körberajongják?”, arra utalva ezzel, hogy jobb lesz vele/rá vigyázni. Lényegében igazuk van. A mutatók szerint minden 14. életévét betöltött lányt már minősítették valamilyen szexuálisan vulgáris kifejezéssel fiú osztálytársai. Persze „csak” viccből vagy „csak” az udvarlás valamilyen furcsa módját választották ezzel. A szülők a legtöbb esetben ezt nem szokták túlreagálni, legyintve azt mondják: a fiúk már csak ilyenek. A következő adat nem is tűnik annyira ártatlannak. Eszerint minden 16. életévét betöltött lányhoz már legalább egyszer akaratán kívül is hozzáértek fiú társai. Ezt a szülők általában a másodlagos nemi jellegek kialakulására és a kontrollálhatatlan hormonokra fogják. Megint csak legyintenek egyet, és soha nem csinálnak belőle problémát.
(Gergely Árpád illusztrációja)
Közismert adatok szerint a bántalmazott nők 80 százaléka nem kér a segítségből. Miért is tennék? Legtöbbjüket erős, független nőnek nevelték a szülei, az újabb tanítások, motivátorok pedig azt taglalják, hogy mindenki a maga életének irányítója, bármi is történik velünk, azt magunknak vonzottuk be. Azt gondolják, hogy túlkapásnak vagy női hisztinek ítélnék meg, ha reagálnának bármilyen zaklatásra. Nem beszél róla a hatóságoknak, de még a barátnőinek, munkatársainak sem. „Ő tehet róla”, hiszen annyiszor megmondták neki a szülei, hogy ne vegyen fel miniszoknyát, annyiszor rászóltak már, hogy ne beszéljen irritáló, emelt, vékony hangon. Egyébként tudományosan bizonyított, érdekes tény, hogy a nők többsége azért beszél magasabb frekvencián és vékonyabb hangon, mert az átlagos hangjukat a férfiak agya nehezebben érzékeli. A kutatás szerint a csoportgyűléseken 75 százalékkal valószínűbb, hogy a férfiak szólalnak fel, de ha mégis nő a felszólaló, statisztikailag elképzelhetőbb, hogy férfitársai vagy félbeszakítják, vagy elbeszélnek felette. Nem neveletlenségből. Ezen a világon, amelyben a férfiak nagyobbak, erősebbek, gyorsabbak, a nőknek nem marad más, csak a hangjuk. A második világháború után megváltozott a nők hangszíne, sokkal mélyebb, érdesebb lett. Ha megnézzük a régi, fekete-fehér filmeket, meglepődhetünk, hogy az ötvenes években szinte mindegyik színésznőnek gyámoltalanul cérnavékony hangja van. A mai énekesnők között pedig egyre több a rekedtes, mély énekhang. A magasabb hangszínek ma egyre irritálóbbá váltak férfiak és nők számára egyaránt. A férfi-női társadalmi viszonyok alakulásával egyre több a feminin férfi, a nők pedig magasabb, jelentősebb pozíciókat töltenek be, így a hangszínváltozás nem is olyan meglepő. Azonban a férfiasabb férfiak tudat alatt egyre nehezebben viselik, hogy versenytársuk akadt egy karakán és öntudatos, egyenjogúságát hirdető nőben, ki felszólal és hangot ad problémájának, akár magas, akár mély hangon. Sokszor sértegetéssel, kirívó esetekben tettlegességgel reagálnak rá.
November 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjává nyilvánították. Szerbiában idén több mint 30 000 nő tett bejelentést az erőszak valamilyen formájáról, és 30 nő vált az erőszak áldozatává. Haláluk előtt ezen nők 80 százaléka adott hangot a folyamatos bántalmazásról, a hatóságok mégsem tudtak elég hatékonyak lenni, hogy megmenthessék őket. Úgy tűnik, már a hang sem elég.
