Érintőlegesen időzzünk el egy fogalomnál, amelyet a szakma negatív hőösszegnek nevez. A szakirodalom szerint a negatív léghőmérsékletek napi középértékeit összeadják a zajló jég megjelenésének időpontjáig, és a kapott összeget nevezik a jégzajlás megjelenéséhez szükséges negatív hőösszegnek.
Illusztráció (Ótos András felvétele)
A fogalommal való közelebbi ismeretség végett nem árt tudni, hogy csak nulla fok alatti középhőmérsékletű napok számítanak, és a Duna magyar szakaszára jellemző – de a szomszédoknál is hasonlóan alakul –, hogy nagyjából hetven Celsius-fok negatív hőösszeg és a folyó 0,5 Celsius-fok alatti hőmérséklete kell ahhoz, hogy helyi jégképződésre kerüljön sor. A teljesebb képhez tartozik, hogy negatív hőösszeg nem állhat össze −5 foknál melegebb napi középhőmérsékletekből, mert az még hosszú idő alatt sem képes folyóvizet hatékonyan fagyasztani.
Ha mínusz húsz körül alakulnak a középértékek – ezt már a szimpla számtan mondja –, akkor négy nap alatt fagy. A mai időjárás-előrejelzések az ilyen hidegeket – mást is, de most a mínuszokról van szó – nagy pontossággal öt nappal előbb bejelentik. Tehát előrelátható, hogy jég lesz a folyókon. Aztán, amikor az időjósok naponta szakaszolva a rá következő öt napra is meredek fagyokat harangoznak be, akkor a folyó partján az illetékesek félreverik a harangot. Ez alatt azt kell érteni, hogy készültségbe helyezik a jégtörőket. A nagy folyóink közül ezt elsősorban a Dunán kell megtenni, mert medre nagyobb esésű, a beletorkolló mellékfolyók – amelyek serkentik a jégképződést – között pedig kicsi a távolság. A szerbiai Duna-szakasz fokozottan jégveszélyes, mert a folyam öt legnagyobb mellékfolyója közül négy itt ömlik bele. A gondok azonban akkor kezdődnek, ha ilyenkor derül ki, hogy jégtörő nincs.
A jégjelenségek szomszédokkal való közös kezelése mélyen a múltba nyúlik vissza. Kezdődött azzal, hogy az 1956. évi dunai jeges árvizet követően – Magyarországon pattant ki, de tájainkra is áthömpölygött a víz – a jugoszláv és magyar oldal asztalhoz ült, és a Duna kérdéses szakaszát jégvédelem szempontjából közös érdekűnek nyilvánította. Ennek eredményeként Magyarország akkor épült jégtörői közül 62/64-től kettő, 66/67-től pedig négy felügyelt a kérdéses szakaszra határon innen és túl, a költségeket a két ország felezte. A hazai jégtörők 1970-től kezdve épültek, a kérdéses folyószakaszt azonban továbbra is a bejáródott módon védték, mert a megoldás működőképes volt.
Az egész történetben csupán az a furcsa – és ezt a mostani jégjelenségek kapcsán sorozatosan gyártott írások széles ívben megkerülik –, hogy az 1956-os jeges árvizet kiváltó időjárási és vízviszonyok azóta nem ismétlődtek meg. Akkor az olvadás rendhagyóan a folyó felső szakaszán kezdődött; a lezúduló víz- és jégtömegek az alsó szakaszok állójegére torlódtak; a keletkező jégdugó visszaduzzasztotta az áradó folyót… Jelen esetben a jégzajlás a mindenkori legalacsonyabb januári vizek egyikére érkezett, és bár számos kellemetlenséget okozott, az 1956. évivel közös nevezője nincs. A hazai jégtörők mégis hiányoztak, mert a magyarországiakat az illetékesek nem igényelték idejekorán. Ennek következtében a hajók indulásakor már kialakult az a jégdugó, amelyet alulról kellett volna megbontaniuk, holott felette voltak. A jégtörők azonban keresztülverekedték magukat a jégrengetegen, és dolgoznak. A hazai jégtörők hiánya miatti felháborodás azonban gyűrűzik.
Mellőzve a kákán csomót keresők világhálós szöveggyártási viszketegségét, maradjunk a szakmában járatosak bejegyzéseinél. Ezek a személyek úgyszintén a világhálós közléshez nyúltak, mert másutt nem álltak velük szóba.
Ha úgy tekintünk a dologra, hogy az ország északi részén, a horvátokkal közös Duna-szakasz jégvédelmét továbbra is a magyar jégtörők oldják meg – ha anyagilag megéri, akkor miért ne –, akkor az országnak további hat jégtörőre van szüksége. Ezek a hajók ugyanis a számtalan leselkedő veszély miatt szabályszerűen párosan dolgoznak, tehát három pár kellene. Az első páros Palánka és Zimony között teljesítene szolgálatot; a második Belgrád és az Al-Duna között; a harmadik pedig a Vaskapu és a zuhatagok területén viaskodna a jéggel, szükség esetén pedig átzsilipelhetne az Alsó-Dunára.
Egy hajó nem olcsó mulatság, a hat még drágább, de éppen ezért nem árt tudni, hogy a jégtörők máskülönben ugyanolyan vontatóhajók (lehetnek tolóhajók is), mint bármelyik másik. Csupán megerősített tőkéjük, orrlemezeik és orrfelépítésük alapján különböznek, valamint rendelkeznek döngölővel. Ez a berendezés billenő-csavaró mozgásba hozza a jeget törő hajótestet. Az illetékesekre bízzuk, hogy a vadászbombázók meg a harckocsikra való mellett marad-e jégtörő(k)re is.
Döntésüktől függetlenül most már ugyanis bebizonyosodott – az öt évvel ezelőtti jégjelenségek alkalmával is felmerült a gyanúja –, hogy az Újvidék alatti Dunának számos olyan szakasza van, amely jégdugó képződésének veszélyét rejti. A természetes zátony- és szigetképződések mellett ehhez az antropogén beavatkozások is hozzájárultak. Ezek kapcsán nem árt tudni, hogy a T-gátak, ruganyok, duzzasztógátak, párhuzamművek…kiépítése a folyó hajózhatóságát szolgálta, többnyire külföldi nagy hajózási társaságok igényeinek megfelelően, és mellőzte az ország érdekeit. A Duna szelvényszűkületei egyre inkább marasztalják a jeget, serkentik a torlasz- és jégdugóképződést. Ezért vált nélkülözhetetlenné a jégtörők hadrendbe állítása. Mert mindaz, ami az idén megtörtént, meg az is, ami nem történt meg, de veszélye fennforgott, hamarosan megismétlődhet.
