Tudja-e, kedves Olvasó, hogy hol van Bácstóváros? Mert én őszintén és töredelmesen bevallom, hogy mind a mai napig nem tudtam. Pedig újságíróként, az elmúlt csaknem negyven év alatt keresztül és kasul bejártam Tónyát, Baranyát. Szégyenszemre, Bácstóvárosról most hallottam először, holott alig van távolabb lakóhelyemnél, mint szülőfalum, Kishegyes. Csak kissé nyugatabbra fekszik.
Könnyíteni szeretnék olvasóinkon, és elárulom a falu szerb nevét is: Tovariševo. Így már könnyebb elhelyezni szűkebb pátriánk, azaz Bácska térképén? És ha azt mondom, hogy ugyanezt a falut németül Tovarischnek nevezik?
Elmondom, hogy Tovarisch, azaz Bácstóváros, legújabban pedig Tovariševo Palánka község 2600 lelket számláló faluja. Valamikor, a második világháború előtt németek lakták. Ma szerbek. Persze, mint minden vajdasági faluban, itt is élnek – de csak mutatóban – más nemzetiségűek. A legutóbbi népszámlálás során hárman vallották magukat németnek és negyvenen magyarnak.
A falut római katolikos vallású németek lakták. Templomuk is volt, ami ma is megvan, de eléggé viharvert állapotban.
Másik kérdésem: tudják-e hol van Obljaj?
Hát, ez a pirinyó falu kissé távolabb van tőlünk, mint a fent említett Bácstóváros. Ha tudják, hol van Livno, vagy Drvar, akkor meg tudom magyarázni. Bosznia déli részén, Bosansko Grahovo mellett, annyira mellette, mint mondjuk Mohol Adához.
Vajon mi köti össze e két, több száz kilométerre fekvő falut?
Egy ember, akit ma egyesek hősnek, mások terroristának neveznek.
Obljajban született Gavrilo Princip, aki 100 évvel ezelőtt Szarajevóban lepuffantotta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst.
Nemrég voltam Obljajban. Ott, ahol a hős terrorista született, egy romos kőház áll. És a faluban már egy-két idős emberen kívül más senki sem él. Pedig szép fekvésű, hangulatos falu. Hatalmas fennsíkra néz, és ott valahol a távolban a tenger is sejlik. Fennsík, hegyek, a tenger illata... Mi kell ennél több a boldogsághoz?
Biztosan kellett, mert Gavrilo, sok-sok más kortársával együtt az Osztrák–magyar Monarchia alatt – mert ez a vidék is valamikor ide tartozott – épült utakon, vasúton távoztak Szarajevóba, Bécsbe, Pestre, sőt távolabbi városokba, hogy az akkori nagy állam pénzén tanulhassanak. Ez a vidék annyira szegény volt – mellesleg most is az –, hogy a birkaőrzésnél többre vágyó ifjak felszedték sátorfájukat.
És történt ez a második világháború után is. Csak akkor már az álmok világa nem Bécs és Pest volt, hanem a Vajdaság, ebben az esetben Bácstóváros. A németek innen nem a jobb megélhetés érdekében távoztak, ugyanis jól megvoltak ők itt is, de távozniuk kellett, helyüket, házaikat, földjüket pedig elfoglalták a Bosansko Grahovóból, Livnóból, Obljajból ide költözött, vagy költöztetett telepesek.
Persze, őket nem érdekelte a templom, így nem is törődtek vele. És a település múltjával sem törődtek. Aligha hiszem, hogy közülük tudja-e bárki, hogy ebben a faluban született Büchler Pál magyar filológus és műfordító.
De, álljunk meg itt egy pillanatra. Miért kell nekünk Bácstóvárossal, Obljajjal, a második világháború hordalékával, valamiféle templommal, meg bizonyos Büchlerrel foglalkoznunk?
Csak azért, mert a napokban egy jeles esemény történt a faluban.
Szobrot avattak, mellszobrot.
És a szobrot nem is akárki leplezte le, hanem Emir Kusturica, a világhírű filmrendező, Matija Bećković író társaságában. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kusturica Szarajevóban született, Bećković pedig Zentán (sok zentai nem dicsekszik a város szülöttével).
És amikor a szoborról lehullott a lepel, ki nézett a díszes publikumra? Hát Gavrilo Princip. Miért csodálkoznak, önök, kedves Olvasók azt gondolták, hogy Büchler Pál?
A szoboravatón a nagy rendező, aki mellesleg filmet készít a nagy hős terroristáról, azt mondta, hogy Princip nélkül nem létezne modern szerb állam.
Mert vele létezik.
Említettem, hogy voltam Obljajban. Sok emberrel beszélgettem. Valamennyien nem voltak a sorsukkal megelégedve, de hogyan is lehettek volna, amikor a horvátországi Oluja ott vonult végig, és mindent felperzselt. Ma Bosankso Grahovo főterén, a romos épületek gyűrűjében a „felszabadító” horvátok emlékműve áll. Ott, ahol alig él, és korábban sem élt két horvátnál több.
Itt mondta egy ember elkeseredésében, lehet, hogy hamarosan egy új Gavrilo születik.
Kossuthtal nem példálózódott. Róla nem hallott.
